Utazás a Felső-tengerhez és még tovább –

Tudom, fura cím, a Felső-tenger technikailag Shanghai nevének fordítása.

Kimentünk 9 körül a reptérre, már elég hosszú sor volt, de mint később kiderült, még azért érkeztek utánunk is bőven. Mivel 12:30 volt a felszállás, ezért bőven volt időnk. Fél órával később kerültünk pulthoz, ahol először megküzdöttünk a helyekért (a Shanghai Airlines járatával repültünk, de a China Eastern rendszeréhez tartozik és itt Európából indulva nincs online check inre lehetőség, így se helyfoglalásra, sem a kívánt étel kiválasztására sem), mert a nő először pont az egyetlen olyan sorba akarta adni az „ablakhoz legyen szíves” kérésre, ahol (néztem közben a kiosztást mobilon a neten) csak fal van, ablak nincs. Szintén fóbiásoknak, ez itt a 72. sor. Beirattuk a pontgyűjtőmet, mert eddig ugye azt se tudtuk. Beadtuk a csomagokat, mindkettőnké 15kg körül járt (2x23kg volt a repjeggyel), de később láttuk meg, 0,1-0,4kg-ot csalnak a mérlegeik. Szóval ahogy mentünk kifelé, láttuk, hogy van ott egy hozzájuk tartozó pult, megkérdeztük a lányokat, hogy be tudjuk-e írni Marciét is, mert ott a pultnál kicsit ingerült volt a hölgy és nem akartuk húzni az időt. Mondták, hogy ők nem tudják, de szívesen külön visszakíséri egyikük Marcit a pulthoz és ott beírják, ez is történt. Addig mi a másik lánnyal sztorizgattunk, meséltem nekik a Qatar kálváriánkat. Visszatért hozzánk Marci és a másik lány, megkérdeztük még, mennyi lett volna az upgrade premium economyra vagy businessre és megmondták, hogy 150, illetve 1000 euro egy szakaszra. Elindultunk a secu felé, de gyorsan átgondoltuk magunkban, hogy csináljuk, legyen prémium, olyanon még nem utaztunk. Visszamentünk a lányokhoz, mondták, hogy visszakísérnek minket megint a check in pulthoz, kaptunk egy kis cetlit, amivel megint vissza kellett menni a lányokhoz, majd amikor fizettünk, mondták, hogy kézzel írniuk kell egy „szerelmes levelet”, hogy legyen kedves a légitársaság upgrade-elni a jegyünket. Nem mondom, hogy macerás, csak azt, hogy a japánok elismerően csettintenének ennyi szarakodásra. Negyedszer is eljutottunk a pultokhoz, itt már röhögve mondtam, hogy megjöttek a macerások. Most végre nem a mísz nőhöz kerültünk, hanem egy jófej sráchoz, végigröhigcséltük az egészet. Ott volt a műszakvezető (basszus, annyi időt töltöttünk náluk, hogy már tudom, hogy Robi volt a neve), ő elment a nevem ismeretében valahova, majd később felhívta a srácunkat, hogy nagy kegyesen engedi, hogy a prémiumon utazzunk. Gondolom, lecsekkolta, hogy már telehánytam-e a mosdójukat, de mivel most utazunk a társaságukkal először, jól kitoltam velük, haha. Annyi volt még, hogy ezen az osztályon nem volt ablak melletti hely, de legyen, csak ne a falat kelljen néznem, a középső szektort is el lehet viselni (ezt egyébként tudtuk már fizetés előtt is, amikor a csekkecskét megkaptuk). Most már elárulhatom, hogy ilyen hosszadalmas check inünk még sose volt (LOL).

Odamentünk a secuhoz, Marci ki akarta próbálni, hogy a hitelkártyájával tényleg mehet-e a gyorsulósávba (priority boarding), de tényleg. Neki még van Erste kártyája is. Mondjuk nekem az úgyse volt sose, OTP-nél voltam, amíg Magyarországon éltünk. Mivel senki se volt szinte a munkásosztály részen se, egyidőben értem be vele, sőt, mivel nekem kevesebbet kellett pakolásznom és öv se volt rajtam, hamarabb kész voltam kicsit mindennel. Bent vettünk még egy kis üvegecske 0,3-as Baileyst, némi Túró rudit és Szamos marcipánt, hátha éheztetnek minket majd repülés közben. Az útlevélellenőrzés is sima ügy volt, pár percen belül átmentünk az automata leolvasón, szerintem már az útlevéltokomat is megismeri a gép, ahogy közeledek oda. A beszállásnál kiderült, hogy természetesen hamarabb megyünk be, nyertünk vagy komoly 10 percet. Leültünk, utánunk érkezett egy szlovák anya és lánya, próbáltak rábeszélni, hogy üljünk már máshogy, hogy ők közelebb ülhessenek egymáshoz, de megmondom őszintén, olyan stílusban „kérték”, hogy nem annyira volt kedvem. Olyanokkal jött, hogy ők évekig spórolnak egy ilyen útra és hogy akkor végig felettünk fognak pofázni (ők mondták így, nem én), mert egyikük bal, másikunk a középső hármas szektor túloldalán ült, meg hogy ott fogják átadni direkt egymásnak a cuccaikat is, mert egyben van minden. Jeleztem, hogy valószínűleg aludni fogunk egy red eye járaton (nem repülősöknek, ez egy szleng, ami éjszakai járatot jelent), másrészt ez nem jófejség azért. Én középen nem akartam ülni, de attól általában lábrázást kapok, ha jobbra tőlem szabad tér van, bárki (!) mellett sétálva kérem, hadd legyek én a bal oldalon, annyira. Mindenki máshogy tikkel, ez van. Végül Marci feldobta nekik, hogy a bal oldalt ülő mögötti szék üres, kérdezzenek rá erre és ez is lett, az pont szabad volt. Próbálták kibulizni az ablakos ülést is, de természetesen azt nem kapták. Így mellettünk nem ült senki jobb oldalt, de mindegy, nem lehet akkor se elfeküdni, mert itt nem simán karfa van, hanem az elválasztó részben van a kis asztal, egy tárolórész és ott egyből univerzális áram és USB töltő is. Itt jelzem, hogy ennél a társaságnál külső akksit az egész út során nem lehet használni, viszont mivel be lehet tenni a telefont ide a töltőhöz, ez baromi praktikus. Van lábtartó is, a lábtér az economyhoz képest orbitális, az ülések szélesebbek (az economy üléskiosztása 3-4-3, ez itt 2-3-2), az ülés kényelmesen dönthető úgy, hogy igazából nem zavarja az ember a mögötte ülőt sem, illetve van lábtartó bizbasz is és a lábszár alatti részt is feljebb lehet húzni, így ha nem is teljesen, de jelentősen fekvőbe lehet alakítani az ülést.

A kaja mindkettőnk részéről kis csalódás volt. Egyrészt nem az, hogy nincs Baileys (még jó, hogy bespájzoltunk), de még egy „Sprite?” kérdésre is nagyon vakarták a fejüket, hogy nooooo. Na jó, akkor almalevet kérnék. Szóval az étket előre nem lehetett kiválasztani, mint millió egyéb társaságnál, lehetett választani csirkét vagy marhát, de igazából egyik sem volt egy fantasztikus. Ja igen, az asztalnak fa hatása van, de ez úgyis látszik a képeken.

A Shanghai reptér olyan üres volt, mintha a mi járatunkért nyitották volna meg egyáltalán. Próbáltunk beülni loungeba, hogy veszünk a Revoluton belépőt (ott féláron van a helyszínihez képest), de sokszor próbálva sem sikerült, valami megint azzal lehet, hogy Kínában ez sem megy rendesen. Így beültünk egy kis étteremkébe és elég drágán, de ettünk egy rákos dimsumot (35RMB) és egy körtés-sárkánygyümölcsös italt (45RMB). Simán tudtunk kártyával fizetni, nem csak elektromosan lehet. Ami meglepő volt, hogy nagyon gördülékenyen és modernül ment az ellenőrzés a két járat között. Jó, a secunál lehetnének kedvesebbek, de amúgy tényleg sima ügy volt minden.

A második repülés a China Eastern gépével történt, ez jóval gagyibb volt. A személyzet udvariatlan volt és lassú. A kaja elment, de inni hozzá csak fél órával az evés befejezése után hoztak (nekem hoztak külön, mert kértem). Összességében elhozott a célállomásig, de élmény nem volt. Alig voltak amúgy a gépen, mindketten egy teljes sort foglaltunk ezért el, de folyton vegzáltak a sztyuvik. Pl. nem lehet fülest feltenni fel- és leszálláshoz, de ha valaki bedugós fülest használ, azért csak akkor szóltak, ha észrevették. Itt sem volt szabad elvileg külső akksit használni (muszáj volt, ezért a táskában elintéztem), de közben áram dugasz semmiféle nem volt.

A New Chitose is új reptér volt nekünk, láttuk, hogy vannak ilyen Doraemon-dolgok, ezért bár minket hidegen hagy, elnéztünk ide, a 3F-en van egy külön kis cuki-pláza.