Reggel sétáltunk egyet Himiben. Az álmos kisvárosok legálmosabbja ez, de híres egy utcájáról, ahol mangákból csináltak figurákat végig és ha az ember a közelükbe megy, elkezdenek beszélni is, van felettük mozgásérzékelő és kis hangszóró. Nem mindegyik működött.

Sok tonhal lehet a környéken és az egyik ilyen poszteren vettük észre, hogy Marci kedvenc shinkansenjének festését, pont a kedvenc hala, a tonhal ihlette.

Bementünk egy útba eső templomba, a Kozenjibe, ahol kőből faragott figurák is voltak.

Találtunk itt egy jó kis piacot, kicsit turistás volt, de ettünk finomat. Volt itt is lábfürdő, ahogy annyi helyen a környéken, de ezt most inkább kihagytuk, nem akartunk időt vesztegetni rá, sok elment a délelőtti sétával.

Innen meglódultunk Takayamába (muszáj volt indulni, mert autópályán is 1.5 óra volt az út), pontosabban a Hida Folk Villagebe, ami egész nagy csalódás volt. Kicsi hely, jó része le volt zárva, de összességében az volt a gond, hogy jártunk már jobb skanzenben, ez túl van hypeolva.

Láttunk útközben egy furcsa, hatalmas épületet, amiről a Google Mapson sem találtunk érdemleges információt, így megkérdeztük a Folk Village jegypénztáránál, mi ez. Azt mondta a nő, hogy szentély, rákérdeztem, hogy shinto és azt mondta, igen és látogatható. Na mondom, nézzük meg. Baromira nem shinto volt. Bent tilos fotózni, ezért csak az egyik épületről van kép (a másik felújítás miatt zárva), ez egy szekta világközpontja. Nem véletlenül volt első látásra egyébként az a benyomásom, hogy scientológus hely. Később olvasgattam róluk, természetesen ez az igaz, mindent gyógyító vallás és orbitális pénzeket kell belelapátolniuk a híveknek.

Ledobtuk a cuccainkat a szobában, ami megint nem volt semmi izgi és indultunk a városba, mert a parkolás a hotel előtt ingyen volt a vendégeiknek, viszont minden sétatávolságon belül elérhető volt.

Aznapra már csak két hely volt, az első egy Showa múzeum, ami amúgy nagyon jó volt, csak ultrameleg volt bent és sok ember. Egyébként az egész városban indokolatlanul sok ember volt, nem is értettük végig. Maximum az lehet, hogy egyrészt jó a PR-juk, másrészt útba esik Shirakawago felé.

Visszasétáltunk megint a hotelbe, mert Marci nem találta a mobilját, de szerencsére csak a szobában felejtette (néhol furcsa tömeg volt a városban és tartottunk tőle, hogy kilopták a zsebéből, bármennyire is furcsának tűnt ez Japánban) és elindultunk vissza a régi városrészbe. Itt volt több sakelepárló, egyről tudtam, hogy lehet kóstolgatni is, de úgy láttuk, több ilyen hely van, de akkor már odamentünk, amit beböktem a térképre. Ittunk is finomakat és vettünk is két üveggel. A kóstolós pohárért külön fizetni kell, azt kérik, hogy egy embernek egy legyen, de mi gondoltuk, hogy ketten elvagyunk eggyel is, volt kimosási lehetőség. Ezután érmeket vált be az ember (500 yenért kaptunk úgy emlékszem, 6 érmét, még több még olcsóbb lett volna) és lehetett válogatni, melyik automatából kérünk. Éhgyomorra be lehet azért csiccsenteni így is. Volt itt egy szimpatikus étterem, nem ültünk be, ez később elég nagy hibának bizonyult.

Alig találtunk nyitva éttermet és több helyen elküldtek, hogy esély nincs bejutni. Leültünk egy helyen várakozni, vagyis leültem én, hogy addig Marci megnéz egy másik helyet, de ott se volt biztató a helyzet, így onnan is tovább indultunk. Végül addig vártunk, hogy már éhesek sem voltunk igazán, így visszamentünk a szobába, útközben vettünk némi rágcsát és a szobában pihentünk.

Reggelizni is sétálva indultunk, volt itt is egy reggeli piac, nagyon finom dolgokat ettünk: takoyakit, egy tojáshabos édességet, taiyakit, ittunk kávét és ettünk egy helyi marhás nigirit is, simán jól laktunk.

Nagyon jó kocsival barangolni bárhol a világon, mert megállhat az ember olyan helyeken, ahol nem tervezte. Így jártunk életünkben először egy japán síterepen. Nagyon hasonló volt egy osztrákhoz, egy kivétel volt: volt egy felvonó, azzal szerettünk volna menni egy kört, fel és le és amikor odamentünk a kasszához, azt mondták, hogy az lehetetlen, csak felszereléssel lehet felszállni rá.

A sípálya közelében van egy fürdőváros is, ami nagyszerű. Igazából mi pár kisebb dolog miatt álltunk meg itt, volt szép csatornafedél (amit alig találtunk meg a hóban), lábfürdő, de a legfontosabb Taro volt, a falu kutyája, az ősöreg shiba inu. Szegény már nincs túl jól, biztosan bepisil és a hátsó lábai nem működnek tökéletesen, de kedves kutya. Megsimogattuk kicsit meg ilyenek.

Meg akartunk állni Kumamotoban, ha hó alatt van a kastély, de arrafelé már semmi sem volt, így elmentünk a Hiraide Heritagehez. Ezek megcsinált őskori lakóházak, ingyen látogathatóak, bár csak kívülről. Lehet, hogy máskor be is lehet menni, de láttunk már ilyeneket, nem volt gond. Van egy turistainfo is, gondolom, van bent mosdó is, de most zárva volt az egész.

A Suwa-tó környéke következett, ami nagyon izgalmas, csak pár dolog zárva volt és nem is volt sok időnk rá. Meglátogattunk a 4 részes szentély 2 részét, de most csak ez volt lehetséges. Viszont láttam itt valami olyat, amit máshol még sose, fára lehetett kérni goshuint. Nagyon szép volt amúgy, ha nem akkora és olyan nehéz, lehet, hogy pattintok egyet magamnak. Mindegy, úgyis kell még majd jönni a környékre.

Innen igyekeztünk, hogy időben a Fuji közelébe jussunk, reménykedtünk egy naplementében, ez nem teljesen jött össze, de azért impozáns volt így is. Ez az első kép egy autóút melletti kilátóból van.

Gondoltuk, ha meghúzzuk, még feljutunk a Tenku no toriihoz, de nem tudtuk, mi vár ránk. Úgy kezdődött, hogy felfelé még egy nagyon kanyargós, egy autó széles út visz, ahol ugye minden szembejövő problémát okoz. Aztán nem nagyon volt parkolóhely. Innen még sétálni kellett (van itt amúgy egy jó kis glamping, ahol jó lehet ébredni), kicsit számomra nehézkes talajon, majd fent még belépőt kellett fizetni. Odaértünk, az orrunk előtt csukta be a nő, hogy nem lehet. Hihetetlen módon sikerült meggyőzni, hogy még minket kettőnket engedjen be, ez Japánban elképesztő ritkaság. Mondta, hogy OK, akkor 100 yen fejenként. Na mit nem hoztam magammal? Igen, pénzt. Állati mázli, hogy Marci zsebében volt egy kis apró és pont volt nála 200 yen. Innen már csak egy negyed órás sort kellett kivárni, mert minden csapatkát 3 percre engednek oda fotózkodni, volt egy muki, aki mérte az időt és rá is szólt mindenkire, amikor menniük kellett. Szinte teljesen lement a nap addigra, mire odaértünk, szóval hiába jöttünk volna korábban, nem 10 perc volt a döntő, hanem legalább egy óra. Aki ide fel akar sétálni, lentről kell szerintem vagy 45 perc és végig hegymenet.

Lementünk a tóhoz, úgyis arra vitt az utunk, ott is még fotóztunk kicsit a parton, ezzel kimaxoltuk a Fujit és keretbe tettük az egész utat, az autókázós részre errefelé indultunk és ide tértünk vissza.

Ezután már csak egy kis sushira álltunk meg egy helyen, ahol szoktam enni, amikor az utasaimmal errefelé járok, majd vittük vissza a kocsit Odawarába és utaztunk vonattal Tokyoba, a hotelbe, ahol a következő 4 éjszaka megszálltunk. Két mókás dolog volt még amúgy útközben, egyrészt láttunk egy nagyon kipattintott Hummert (eleve több Hummert láttunk az úton, legalább négyet, ami Japánban nem éppen egy hétköznapi autó), másrészt egy tűzoltóautót. Utóbbi csak azért volt érdekes, mert villogott, sípolt és mégis, amikor pirosra váltott a lámpa, simán megállt és kivárta azt. Úgy tűnik, a tűz is kivárja, hogy milyen szabályosan menjen.