Nem vesztünk el, csak elmismásoltuk az időt. Megérkeztünk ugye csütörtök este szépen Kakegawába, itt hagytam abba. Este derült ki, hogy nem vettünk nyomtatókábelt és a miénk sikeresen otthon maradt, így nem volt más választás, úgyis csak 11re kellett Kakegawában lennünk a lovaspályára induló busz miatt (ez egy nagy nyaralóközpont, két hotel, gokart, golf, tenisz, lovarda, minden hülyeség, gyógyfürdő), így reggel felültünk a shinkansenre és bementünk Shizuoka megacitybe. Mármint Shizuoka MEG a city, mert nem túl nagy város, nincs is a vasútállomás környékén elektromos áruház, így tiszta kőkorszak. Odébb van viszont egy nagy bevásárlóközpont, arrafelé mászkáltunk, amíg ki nem nyitott minden szint, hogy vehessünk egy darab kábelt. Amikor megvolt, téptünk vissza Kakegawába (15 perc, egy megálló a shinkansennel, ez kb. egy Hatvan-Budapest távolság, fel se tud gyorsulni rendesen). Nagy nehezen kijutottunk a versenyre, végigfotóztuk a délutánt, majd úgy döntöttünk, hogy mivel a kábel nem is kellett egész nap, visszamegyünk Shizuokába körbesasolni (effektíve megvehettük volna este is a kábelt, akárhonnan nézem).

Szép kis város Shizuoka. A bevásárlóközpont egyik szintje tele van szépen beülős éttermekkel (nem csak olyan gagyikkal, amik nálunk vannak általában, egy szint gagyi, egy szint éttermes) és ott találtunk egy egyél_amennyi_beléd_fér éttermet, ahol eleget is tettünk ennek, járni alig tudtunk a végén. Kajaképek mellékelve, de nem minden tányért fényképeztem le. ettünk olyan kajákat, amiket életünkben nem láttunk előtte, rendben volt (és itt az ital is benne van az árban, 2300yen egy főre, viszont egész nap nem ettünk pénzért mást, így ugyan drága volt, de bementünk).

[supsystic-gallery id=520]

Ezután elsétáltunk a helyi kastélyhoz némi dobozos alkohol társaságában, fotózgattunk, megfagytunk, megmutattuk magunkat a cserifák alatt üldögélő hanamizó (hanami = virágnézés, hana virág, mi nézés) helyieknek, megnéztük a helyi csodálatosan fantasztikus szökőkutat és sikeresen lekéstük az utolsó előtti vonatunkat, ami miatt laza egy órát üldögéltünk az utolsót várva. Késő este értünk haza, majdnem éjfél volt, bezuhantunk az ágyba, majd hajnalban keltünk, mert előző éjjel lebeszéltük a pályaszolgálat tagjaival, hogy kihoznak minket is reggel az állomástól (kocsival vannak). Kiderült, hogy beszélnek portugálul, az egyik félig brazil, a másik meg kint született, de japán, ellenben filippínó felesége van. ez azért érdekes csak, mert előző nap a buszon egy perui pasival beszélgettünk portugál-olasz-spanyol-japán-angol mix nyelven, ő 21 éve itt él már, focitáborba hozott kisiskolás gyerekeket. Érdekes, hogy ennyi dél-amerikai van errefelé (sok ezer perui él itt).

A mai versenynapnak is vége, kint nagyon meglepetés nem történt. tegnap voltunk bent autókölcsönzőben is, ahol nagy nehezen kiderítettük, hogy a pletykák ellenére magyar létünkre lehet autót kölcsönözni Japánban, csak nemzetközi jogsi kell hozzá. Mivel két nagyobb cégnél kérdeztük meg és ők megnézték a központi aktahalmot, így hiszünk nekik, hogy a magyar állampolgárság nem akadály.

Az utolsó szám után Marci felmérte a helyi gokarterőket, de nem ájult el tőle, azt mondta, mintha egy Trabanttal száguldozott volna a Hungaroringen. A száguldozás szigorúan idézőjelben értendő. A végére defektet is kapott.

Angolul Kakegawában még mindig nem tanultak meg, amennyiben a “most firstest” úgyis mint szerintük a “legelső” angol fordítása fizikai fájdalmat okozott. A főnök egyelőre ultra ari, majd nyugtát kérünk a végén (gyk. nyugtával dicsérd a napot). Most meg a lábfájásom okoz fizikai fájdalmat, úgyhogy megyünk a hotelbe, beélesítem ezt az írást képekkel, meg aztán lehet, hogy elmegyünk a pachinkoba, de ez már a következő bejegyzés lesz.

ami viszont az előzőből kimaradt:
– repülőút előtt SOHA ne mondd, hogy nem szállnak általában gyerekek arra a környékre, én kiírtam ilyet és két sorral előttünk ült egy baba, még egy közvetlen előtte, majd azelőtt még 3
– azt mondták az okosok, hogy amíg azt mondják, jól beszélsz japánul, addig gáz vagy, majd akkor leszel jó, ha azt kérdezik, hogy hogyhogy meg hol tanultál – na most tőlem egyfolytában ezt kérdezik
– két nap alatt háromszor feltételezték, hogy itt élünk kint, de legalábbis kint tanulunk (sokat kell beszélni).
– a repcsin a népek az eltűnt MH370-esről olvastak, ami azért enyhén morbid
– a Shinjuku környékén sétálgattunk, amikor két lány meglátta marci gépét meg obiját és visítottak egyből, hogy “sugoi” (fantasztikus). Az. És ez még csak a fényképezőgépe.

Itt már akadnak cserifák amúgy egész sűrűn, de a tavalyihoz képest elhanyagolható mennyiségben, remélhetőleg ahogy megyünk délebbre, több lesz.

Na így mára ennyik voltunk, most elmegyünk vacsizni, mert éhenhalás fenyegeti a csoport másik felét, hogy aztán pakolhassunk és holnap ismét a brazilokkal megyünk ki hajnalban dolgozni, majd este Yokohamából jelentkezünk.