Ugorjunk vissza az időben. Kedden délelőtt, Balin sétálgatva a városban láttunk egy táskaüzletet, ahol voltak bőröndök is és benéztem az ablakon, megláttam egy szép fehér bőröndöt és azt néztük, hogy nagyon elegáns darab, de könnyen koszolódik. Vissza a jelenbe.

Tegnap délelőtt felültünk a hajnali (6:05) repcsinkre Kuala Lumpurba, ahol szépen menetrend szerint le is szálltunk és kaptunk még egy pecsétet az útlevélbe és mentünk, hogy lehúzzanak minket. 68 ringgitért lementünk a tengerpartra, mert a csaj a taxis pultnál VIP taxit rendelt nekünk. Biztosan véletlenül. Természetesen. Malájzia nem tudta megszerettetni magát sajnos egyáltalán. Biztosan vannak szép részei, csak mi nem nagyon futottunk ezekbe bele.

Itt is van egy pálma alakú hotelkomplexum, de közel nem olyan király, mint a másik. Na a strand se. Úszni se tudtunk, ettünk egyet, aztán találtunk egy függőágyat és ott aludtunk két órát, aztán akartunk fogni egy taxit, hogy elérjük a tokyoi gépet, de 150ért akartak minket visszavinni azon az úton, ami 68ért is lehúzás volt, ezt lenyomtuk 100ra, majd a végén 80 lett belőle, de azért na.

Ugyan nagyon hajtottak minket, simán elértük a repcsit. rá kellett döbbenni, hogy minden egyes repülőút egy újabb ok a gyermektelenség mellett 🙂 Semmi bajom velük, legyen gyerekük, saját döntés, saját élet. Azt nem tartom rendben levőnek, hogy a gyerekeket és az utasokat is kiteszik ennek. Tele volt minden repülőnk bőgő gyerekekkel, egyszer a szülők csak úgy tudták megakadályozni, hogy a kislány rugdossa ritmusosan a vesémet, hogy az ölükbe ültették. Mintha a villamoson egy kutya lepisilné az utasok lábát. Elfogadhatatlan. Nem az, hogy gyerekük van, félreértés ne essék: az, hogy nem képesek kontrollálni az utódot.

Viszont annak is hiába örültünk, hogy megérkeztünk Tokyoba, a Haneda reptérre. A változatosság kedvéért tönkretették a bőröndömet, kitörték két kerekét csontra a bőrönd testéből, széttört az alja és nehezen tudtunk csak megállapodni, kaptam egy újat 😀 Nem hiszitek el: egy fehéret. Kicsit nagyobb, mint az előző és könnyebb, majd lefotózom.

Szóval 3 alkalommal léptünk eddig külföldről Japán területére és ez a második bőrönd, amit kaptam. Kint vártak ránk barátok, akikkel eljöttünk az egyikük lakásába, ahol lakunk két napig (még ma este).

Alig aludtunk valamit, mert nagyon későn végeztünk, valahogy éjjel 1 körül és hajnalban indultunk Nikkoba, hogy találkozzunk további barátokkal, akik csak a kedvünkért utaztak ide Yamagatából. Nagyon szép város, csak sokat kell gyalogolni 🙂 megnéztünk egy csapat shrine-t, egy csomag szobrot, egy pagodát és aztán hazajöttünk.

[supsystic-gallery id=324]

A legviccesebb az volt, hogy egy lépcső környékén láttuk, hogy sorba állnak az emberek, hát beálltunk mi is, pedig fogalmunk nem volt, mi az. Nos, a hegy tetején volt egy darab szobor egy tér közepén. Szépen felterelték a népeket a tér egyik oldalához, ott bement az ember, körbesétálta a szobrot és mehetett lefelé. Többet álltunk sorba, mint amennyi ideig körbesétáltunk 😀

[supsystic-gallery id=325]

Ez egyébként csak edzés volt, mert kevés étterem volt a városban, azok is tele voltak, így első alkalommal beállhattunk most egy étteremhez is a sorba, de nagyon megérte kivárni, isteni rament ettünk, aminek a végén Shu és felesége már rohant vissza a vonathoz, mi pedig még megnéztünk pár szobrocskát egy közeli erdőben. Hazafelé a vonatútra egyikőnk sem emlékszik, mindannyian aludtunk.

[supsystic-gallery id=326]

Bementünk egy hatalmas  bevásárlóközpontba, ahol egy szint csak sushit árult. Nem viccelek, nagyon durván bevásároltunk, aztán ittunk egy kis házi páleszt itthon, amit korábban rángattunk magunkkal a fél kontinensen át és most itt ülünk kicsit becsiccsentve 🙂

Holnap folytatjuk adásunkat. élünk, Japánban vagyunk, minden OK, a sushi továbbra is zseniálisan finom.