Nagy hírt kaptunk reggel. Felhívtuk a Vietnam Airlines-t, mert az utolsó társaság felel a csomagért és a matricák alapján ők hozták, hogy erősen összetört a kicsi lelke az enyémnek. Később visszahívtak, hogy megtárgyalják. Az eredmény az lett, hogy holnap kapok egy nagyobb, kemény fedelű új bőröndöt, a hotelbe leszállítva. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, de gondolom, nem valami leselejtezett szart adnak.

Kimaradtak dolgok, amiket nem meséltünk el:

– a vietnami gyerek, aki megszerezte a repjegyünket, éppen beszélt valamit, amikor szót kértem volna és erre fogta és a feltartott tenyerembe csapott egy ötöst 😀
– tegnap nehezen találtuk meg a visszafelé tartó buszt. Azok közül, akiket kérdeztünk, két emberrel találkozott a helyes buszunk a kijáratig, amikor már rajta ültünk és mindketten rákérdeztek a sofőrnél, hogy ott vagyunk-e a buszon, minden rendben van-e
– ma reggel a szokásos, állomásos bácsi (harmadszor mentünk vele ekkor) extrán elvitt csak minket a lovardáig, mást senkit
– a bírói toronyból ellenőrizgették, jól hallani-e a csengőt és azt, hogy stimmel minden, úgy jelzik, hogy egy kört formálnak a karjukból a fejük felett, mint a balerinák. Na ezt láttam lentről, már elfoglaltam a helyemet fotózáshoz, erre a bácsi megint mutatta nekem is, meg mosolygott és fent meghajolt nekem 🙂 Én meg mutattam neki a V jelet (ez már szombat volt)
– a startlisták egy része csak japánul van, ezeket segítséggel átírjuk latin betűkkel, de kínlódás nagyon, mert a nevek olvasata többféle lehet, több embert kell néha megkérdeznem, hogy egy-egy embernek mégis mi a neve (pedig tuti van átiratos lista is, hiszen a bemondó valahogy felolvassa)

A mai middle tournak megfelelő 140es versenyszámnak magának az összdíjazása 660.000 yen volt (dobjatok rá egy 2.5-es szorzót gyorsan). Ez még nem a nagydíj, semmi extra, egy szombati middle tour.

Az angolos bemondó – hogyismondjamfinoman – kihívásokkal küzd, az alábbiakat sikerült a mikrofonba hörögnie:
– pályabejárás: kóóóószvóóóók
– survive the course (később mondjuk megértettem, miért)
– jump over the obstacles (hülyék kedvéért, hátha valaki szerint a kerülgetés a feladat)
– the horse is a living being, not a machine (you don’t say)

Én komolyan nem értem, úgy néznek ki a lovasok sokszor, mint akik még egy 120as pályát nem tudnának megoldani, rettegő félelemmel, repkedve száguldanak az ugrás felé, valahogy átjutnak, aztán kb. 3-4 vágtaugrás után térnek magukhoz és terelgetik tovább az amúgy jófej lovaikat. Na ez kombóban az álmoskönyv szerint nem jó.

Ma fasza, nagyon napfényes napunk volt, ennek megfelelően minden helyi be volt öltözve nyakig és afelett, mi meg leégtünk, ahogy az meg van írva 😀

Kitaláltuk, hogy megyünk ma pachinkózni meg karaokézni (megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, ez nem keriokiiiii, ahogy angolosan ejtik sokan, hanem kareoke, ahogy olvassa az ember, üres zenekart jelent japánul, mert ugye nincs benne énekkar, kare = üres, oke = orukesutera, azaz orchestra /zenekar angolul/ rövidítése), de annyian mentünk a busszal vissza, hogy az összes pótszéket is lenyitották (ezek a folyosón vannak, így ugyan nem állnak a népek, de senki se száll le, bár itt 2 megálló között ugrál a kinti busz), hogy nem volt pofám megkérni, hogy álljon meg a pachinko épületénél.

Visszasétáltunk a pachinkohoz. Hát izé. Egyrészt ordítva lehet beszélgetni. Másrészt nem túl zöld, hogy úgy mondjam, minden csillog-villog-csipog-ordít, zabálja az áramot vagy 100 ilyen játékgép. Játszottunk kétfélével 3 helyen, egy helyi ugribugri végig mellettünk volt és magyarázta, hogy kell játszani. Ne mondjam, hogy japánul. A térképen meg tudjátok nézni, Kakegawa akkora kb., mint Fót. esélytelen, hogy bárki két szónál többet tudjon angolul. Fogggggggalmunk nem volt végig, mit kell nyomni, hogy legyen valami. Marci egyszer 1000 yen pozitívban volt, de nem tudtuk, hogy lehet leállítani úgy, hogy csomó érme volt alul még és ezért visszamentünk minuszba, itt végül 200 yent vesztettünk, majd újabb 400at sikerült. A végén kaptunk mégis kétféle csemegét, attól függően, mennyit játszol (a nyereménytől függetlenül) választhatsz valami csemegét a pultból.

Nem volt energiánk már karaokézni. Legalábbis nekem japánul beszélni nem volt most kedvem. Elmentünk a boltba és vettünk furcsa csemegéket, most azt majszoljuk és kretén műsorokat nézünk a TVben, miközben írom ezt és pakolgatjuk szét a képeket. Össze is kell csomagolni, majd holnap még lent át kell raknom a dolgaimat az új pakkba. Nagyobb bőröndöm lesz, remélhetőleg ebbe beleférünk majd, mert jelenleg van két bőrönd, két nagy tasi, két fotós táska, szal gondok lesznek.

Holnap este Nagoyában alszunk, majd onnan írok, de addig lesz még egy versenynap, egy dobos bemutató, egy fényességesvacak és egy két órás vonatút meg egy új bőrönd, lesz itt érdekesség.