Tokyoban az első pontunk számomra nagyon érdekes volt, Marcinak kevésbé. Kinéztem egy kicsike templomkát, amiről tudtam, hogy nagyon szép goshuinjaik vannak.

Több, mint egy órát utaztunk a szállástól (Ochanomizu állomásnál) ide, az Ichiryuinhoz a szemerkélő esőben. Állati mázli, hogy a vonat és a busz is általában vízálló. Odaértünk, előre be kellett jelentkeznem és összesen 6 helyet adtak ki délelőttre, általában ennyi van, Japánhoz meglepően jól működő online foglalási rendszerrel. Ott már várt minket (engem) egy hölgy, megnéztük a foglalásomat, leültetett. Kaptunk egy rendelő lapot, amin az egyik opció az volt, hogy ichigo ichie, ez egy japán mondás, nagyjából azt jelenti, hogy minden pillanat csak egyszer jön el az ember életében. Meghatározhattam benne két színt (pink és ezüstös szürke), egy motívumot (sárkány, ha már annak az éve van és a templom neve is ez) és hogy a szövegben mi legyen (buddhista szutrát választottam, úgyse tudom elolvasni, ha kalligráfiával írják). Azt mondta a nő, hogy legalább 1,5 óra, amiből Marcinak annyit mondtam, hogy 1-1,5. Volt itt egy kávézó is, de mivel ez volt az utolsó teljes napunk, ezért inkább elmentünk egy szupermarketbe, a közelben láttunk kettőt is és pofátlanul bevásároltunk. Vettünk sushit is meg édes burit, ittunk kávét és leszakadt a hátam a szajrétól, mert üres hátizsákot hoztam reggel. Mutatom amúgy, milyen a sima bolti sushi, szerintem már ez lealázza a bármilyen magyar éttermi sushit, de majdnem az európait úgy, ahogy van. A tintahal (a kép alsó részén a csíkos fehér) általában vacak, az ilyen, node a többi, huhuuuu…

Visszamentünk a templomba, éppen az én goshuinomon dolgoztak. Megkérdeztem, hogy csinálhatok-e néhány képet a helyről meg ahogy készül, mondták, hogy nyugodtan. Vannak amúgy olcsóbb darabok is papíron készen, azok a szokásos 500-1000 yen között vannak, az enyém 3000 volt (ezzel nem csak a legszebb, de a legdrágább goshuinom is), de az egész bonyolultak 5000 yenbe kerülnek. Szóval ahogy ott fotózgatok, hallgatom a rádiót a hangszóróból kiszűrődve és mondom ez magyar népdalos motívum. Szólok Marcinak, hogy figyelj már, ez mi, amikor meghallom, hogy magyar a szöveg. Na kaptam elő a Spotifyt, ez egy Azahriah-szám volt. Én nem kedvelem, nem az én zeném, de azért menő, hogy japán rádió is játssza a zenéjét (Boogie Parfüm c. számát hallottuk egyszer korábban már rádióban), be is mondták utána, hogy mi a neve meg ilyenek. A goshuinom hamar kész lett ezután, mentünk a szakadó esőben Shinjukura.

Itt van előtte egy kép a kész goshuinomról, már megérte venni ezt a nagy füzetet (a kép mérete B5 kétoldalas, airbrush módszerrel készült).

Shinjukun fényképezőt néztünk, de nem azt vettünk, hát kimentünk Nakanora és végül ott sikerült. Sajnos Mirának sikerült a szobában hagynia a DJI-t, amire szükség volt a következő pontunkhoz, de így legalább leraktuk a bevásárolt szajrét és cipőt is váltottunk kicsit vízállóbra. Éppenhogy odaértünk időben a TeamLab Borderless bejáratához, óra 30-ig enged be az automata az időzónára szóló jeggyel, 26-kor még a szekrénybe tettük a holminkat, az csak azután következik még. Mindegy, sikerült. szóval egy hónappal az első látogatásom után most újra itt voltam, de most legalább máshogy tudtam élvezni és láttam olyan dolgokat is, amiket előtte nem. Beültünk egy teára is, az is aranyos volt és nem is igazán túlárazott (600 yen körül vannak az innivalók). A legjobb még mindig a gömbös szoba, ahol úgy tűnik, mintha pályákon gurulnának a gömbök és a vortex, ahova ha elöl áll az ember, egészen beszippantja és némelyik fény még reszpulzív is, ha hozzáérünk, változik a viselkedése. Tényleg mindenkinek ajánlom, aki Tokyoban jár, bár szerintem jó a másik hely is, a TeamLab Planets.

Eután visszamentünk azért Shinjukura bóklászni még egyet és grillezni. Ez lehet, másnak nem egy produktív nap Tokyoban, de mi azért már hónapokat töltöttünk itt és néhány hét kulturális tevékenység után jól esik kicsit az ilyen semmi program.

Utolsó reggel korán összepakoltunk, hogy még ki tudjunk menni reggel 2 órára Akihabarára vásárolgatni, csak úgy magunkba szívni Tokyot, amire most pofátlanul kevés idő jutott. Ettünk egy fincsi levest az egyetlen helyen, ami nyitva volt ilyenkor, néztük, ahogy a nyitást várják a pachinkoknál az emberek, aztán felvettük a csomagunkat és irány a reptér.

Ki akartunk szállni még útközben egy helyen, de ránézve a járatunkra nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel repülünk, egy óra különbséggel volt két HND-SHA gép is, ezért mentünk tovább, meg fájt még mindig a lábam (ez amúgy azóta is – a szerk.). A check in pultnál már hosszú sor volt, de mint később kiderült, lehetett ezt fokozni. Kicsit káosz volt, Japánhoz méltatlan módon, nem volt tiszta elsőre, melyik sor hova vezet. Aztán odataláltunk, kiálltuk végig. A lányka a pultban bár japán volt, eldöntötte, hogy hű marad a kínai toszakodáshoz. Az én csomagom 26kg volt. Marcié 21. 23kg bőröndünk volt, de kettő darab, ehelyett nekünk csak egy volt és a lány eldöntötte, hogy nem tud összeadni meg kicsit kombinálni. Pakoljuk át a cuccokat úgy, hogy 23-23 legyen (kicsit kivettünk belőle), hiába két csomag lenne és az ugye összeadva akárhonnan nézem, több, mint 26kg személyenként. Legalább ablak mellé kaptuk a helyet, de basszus, ez volt az egyik leghosszabb becsekkolásunk, talán csak a budapesti idefelé előzte meg, de ott mi gyepáltuk mások idegeit. Mindegy, megvolt, biztonsági ellenőrzés és irány a sushi, elmaradhatatlan utolsó pontként.

Megérkeztünk a SHA reptérre, meglepően gyorsan átjutottunk a beengedésen, így meglett Marci következő új országa, Kína. Ha jól emlékszünk, most ért utol engem számban, most ugyanannyiban voltunk, csak néhány eltér, ő nem volt még Marokkóban, Lengyelországban, én nem voltam még Andorrában, Bulgáriában és Görögországban. Valahogy így van. Szóval tudtuk, hogy repteret kell váltanunk, de erre számítottunk, felvettük a csomagunkat és bementünk taxival a városba, hogy ott sétáljunk egyet, majd onnan utazzunk a PVG reptérre, ahonnan Pestre repültünk. A taxisofőr egyfolytában csacsogni akart, ezzel többek között az volt a baj, hogy vezetett és az, hogy VEZETETT. Mindegy, túléltük az utat. Kicsit nehézkes volt amúgy a kommunikáció már az elején, nem értették, hogy csak egy környékre akarunk bemenni, vigyen és majd kitaláljuk. És még szidom a japánokat, hogy nem flexibilisek. Még a reptéren felvettem 440 yüant, azt kellett beosztani, itt kártyával fizetni gyakorlatilag nem lehet, nekünk meg se netünk, se Alipay-ünk nem volt. Google walletba be lehet állítani a kártyát digitális fizetésre, csakhogy a Google nem megy Kínában.

Gondoltuk, hogy amekkora város, lesz bent csomagmegőrző, beszélnek azért angolul… tévedtünk. Én voltam egyébként ugye már Kínában, de csak a déli részen. Két turistainformációt találtunk, két dolgot nem tudtak, angolul és információt adni nekünk, a turistáknak. Cigöltük magunkkal így egész idő alatt a városban a két bőröndöt, csodálatos volt. Iszonyatos tömeg volt bent. Nem úsztam meg, muszáj volt egy WC-t kiválasztanom, azt hittem, rendben lesz. Ránézésre nem is volt vele nagy baj, de öklendezve jöttem ki onnan. A nők ott csuláztak a szemetesbe, a WC papír ugye a kukában landol, nem húzzuk le, plusz amúgy is valami olyan otromba pöcegödör-szag volt, hogy irtózatos, ennyire rosszra nem emlékszem még délről sem. Beültünk egy szimpi helyre enni két valami biztonsági játékot, ami nem csípős és nagyjából tudjuk is, hogy micsoda (ez egy elég szűk kör). Nagyon finom volt egyébként. Majd talán egyszer arra is rájövünk, hogy miért fotózták annyian az egyik hotel homlokzatát. Az a gond Kínával, hogy itt is, ahogy sok környékbeli országnál (pl. Vietnám) kell egy kis idő, pár óra, amíg akklimatizálódik az ember. Egyszerűen a tömeg, a zaj, az emberek hangoskodása, a szagok, minden sok elsőre, hamar telítődik a puffer. Na most ennyi elég is volt, evés után taxiba szálltunk a reptér felé.

A taxiban kérdeztük, hogy mennyi lesz kb. a reptérig, a sofőr felhívott egy telefonos fordítószolgálatot, hogy elmondja, kb. 250 yüan, mert tök messze van. Na mondom az gond, van nekünk mindent összedobva 184 és kártyával fizetni nem lehet. Először arra jutottunk a fordítóval, hogy megállunk egy automatánál, de aztán az lett belőle, hogy találtunk még eurot Marci tárcájában (nálam notóriusan alig van KP), először elkezdi a fordító, hogy odaadjuk a 184-et meg 10 eurot. Na mondom az picit azért sok lesz, várjuk meg, mi lesz a vége. Abba már belementünk, hogy odaadjuk a 10 eurot, a sofőr megnézte, milyen az árfolyam és a különbözetet adjuk oda yüanban. Kiértünk a reptérre és 187 yüan volt a végösszeg, ott szurkoltunk a végén már 184-nél, hogy ne menjen feljebb. Nagyon rendes volt a taxis a végén, eltekintett a maradéktól, így az euro megmaradt. Na ez viszont olyan jófejség, amit várhatnék a japánoktól.

A reptér pont olyan unalmas volt, mint idefelé, akkor hajnal volt és még nem volt nyitva semmi, most meg már este volt és azért nem volt nyitva szinte semmi, de nem gond, úgyse most akartam újabb Coach táskát vagy Gucci cipőt venni. Alig találtunk vizet és mágnest. Van viszont nagyon sok áramlehetőség és pad a reptéren, az jó. Ha már uncsi az egész, legalább lehessen pihenve telefont vagy laptopot nyomkodni – már ha nem zavar, hogy nincs Instagram, Facebook, Whatsapp és semmi Google-lehetőség. Érdekes volt amúgy, hogy üzeneteket Messengeren megkaptunk, csak válaszolni nem tudtunk rájuk. Éjjel szépen felszálltunk a Shanghai Airlines gépünkre és minden probléma nélkül, nagyon sima úton eljutottunk Budapestre. Most van ez a szalag, ahova fel kell tenni minden táskát, minket onnan is kiintettek, hogy nem kell, haladjunk a másik kapun kifelé.

A verdikt az a China Eastern/Shanghai Airlines kombóról, hogy nem volt annyira rossz, mint mondjuk egy Air China. Nekem kifejezetten ízlett több étel is, a sztyuvik kedvesek. Hát a PVG reptér egy rakás trotty, a SHA-t nem néztük meg. Arra jutottam én, hogy ha jó áron van (és ez nagyon jó áron volt), akkor végülis nem rossz, HA nem kell repteret váltani Shanghaiban, mert azt többet nem szeretnék. Inkább megnézném Shanghait úgy külön, amikor nem lóg rajtunk a csomag és van internetünk.

Most amúgy úgy csináltuk, hogy reggel értünk Pestre és egyből dolgoztunk is aznap és én nem tudom, hogy sikerült, de egyáltalán nem volt jetlagünk. Mondjuk ehhez az kell, hogy az ember tudjon a repülőn ülve aludni, sokan nem tudnak.