Kora reggel utaztunk Fukuokából Nahába, amihez fájdalmasan korán kellett kelni, de a jetlag most ebben segített. A repülés semmi extra nem volt, ablaknál ültünk, s bár előttünk ült egy kisgyerek, példamutatóan jól viselkedett. Neki egyébként ez volt a legelső repülése és kapott kis füzetet is emlékbe (én is kunyiztam egyet) és rá is írták, hogy az első útja volt. Mondtam már, hogy imádom, hogy egy jegy gyakorlatilag 3 papírból áll az ANA-nál?
A reptéren írtam az autókölcsönzőnek, hogy megérkeztünk, ők pedig felvettek az első monorail állomásnál. A kocsink 10 éves volt, de legalább olcsó, egy Toyota Passo. Automata, de kormányváltós, viszont így elöl is kanapénk volt 😀
Az első napot Nahára szántuk, volt néhány hely, ami korábban mindig kimaradt. Egy halpiacon kezdtünk, hogy együnk valami finomat. A kajcsi kicsit bizalomdermesztő volt elsőre, de teljesen finom.
Sétáltunk egyet a nyárban a Kokusai dorin, ez szokásos programunk már, amikor a városban vagyunk, ittunk fincsi dolgokat, láttunk fura embereket. Ja és ittunk kígyós italt, állítólag mindenféle jó hatása van.
Elgurultunk a Sairaiin templomhoz. Nincs túl sok szentély vagy templom az Okinawa régióban, azok sem jelentősek, így érdemes azért megnézni azt, ami van egyáltalán.
Ezután jött a Tsuboya Yachimum utca, ez nem tett ránk különösebben nagy benyomást, csupa kézműves bolt, ahol megszaladtak az árcédulák, de volt több új csatornafedél is, amikről nem is tudtam.
A közelben volt a Wolfsbreu német jellegű sörfőzde, megnéztük, de nem volt nagy durranás, mondjuk én nem is vagyok nagy sörös. Mondjuk soha nem iszom sört.
A kocsihoz érve vettem észre, milyen mágnesért szaladt vissza a kölcsönzős muki még akkor, amikor elhoztuk a kocsit és kicsit megmerevedtem. Az van rajta, hogy “külföldi a sofőr”. Értem én, hogy másik oldali közlekedés, de ez szerintem kicsit visszás. Nem tapasztaltunk amúgy semmilyen irányban megkülönböztetést miatta és más bérelt autókon is rajta volt.
Marci mondott még egy negyedet, amit megnéztünk. Ez ilyen amerikai jellegű, de eléggé lepusztult, elhagyatott. A parkolás nehézkes és alig van nyitva valami, még kevesebb infó róla, hogy egyáltalán miért van ez, ami. Végül beültünk egy kis helyre, s bár nem szeretjük különösebben az inari sushit, most ettünk két különlegesebbet, én rákos avokádósat, Marci wagyu marhásat. Nem volt rossz azért.
Innen az American Villagebe mentünk egy második körre, mert már itt is jártunk. Nagyon menő még mindig, bár olyan japánosan furcsa. Ettünk egy vagdalthúsos (SPAM) tojásos rizses szenyát, ami okinawai jellegzetes kaja, majd később beültünk egy hamburgerezőbe. A kettő között ahogy sétáltunk, elmentünk egy japán pár mellett és hallottam, hogy tüzijátékról beszélnek, majd pont megláttam egy posztert, ami erről szólt és bumm, meghallottam a robbanásokat. Erről nincs fotó meg semmi, de pont elkaptunk egy tüzijátékot a kikötőben, szerencsések voltunk.
Este megérkeztünk a hotelbe, okés volt, csak hiába volt szép időnk, a medence zárva volt és a saját strandon is tilos volt fürdeni.
Következő reggel Nago városába mentünk megnézni egy fát 😀 és mellette egy csatornafedelet. Séta közben benéztem egy fodrászatba is, ahol a madár se járt, nagyon 70-es évekbeli volt.
Ezután indultunk a Churaumiba, de másik bejáratnál parkoltunk le és így vettük észre az Oceanic Culture Museum Planetarium épületét és meg is látogattuk. Nos, aktív jetlagben nem olyan jó a planetárium programként, én majdnem bealudtam, Marci teljesen, de azért klafa volt. A múzeum egész Új-Zélandig le bemutatja az óceáni emberek életét, szokásait, hajóit, eszközeit. Jó kis múzeum és nagyon olcsó (valami 190 yen volt).
Innen már tényleg a Churaumi következett. Korábban 3 cetcápájuk volt, most sajnos csak egy. Picit kopottabb volt az egész, nem volt meg az a csillám, amit első látogatáskor éreztem, de azért jó emlék marad. Találtunk néhány új részt, úgy néz ki, bővítették. Ettem egy kis krumplival betekert virslit, mert megéheztem, de bent elég limitált az étkezés lehetősége. A tengerpartja még mindig csodaszép, kár, hogy csak április második felétől őszig van ez is nyitva.
Nagyon közel van a Bise-Fukugi Tree Road, hát na ez valami nagyon haldokló sarka Okinawának. Bivalykocsival akartunk kirándulni, de 20 perccel később indult és nagyon kicsi útvonalon. Később láttuk őket, igazából nem volt nagy durranás, olyan lassú volt, hogy sétálva megelőztük. Béreltünk két biciklit és azzal pörgettük körbe a negyedet. Fák és tengerpart, néhány kószáló japán turista.
Ebédre kinéztünk egy közeli, kicsit eldugott helyet, ahol csak rákot árultak. Kértünk két szép menüt, az egyiken volt egy nyersen is, jégre fektetve. Marci beleharapott, majd átadta a másik felét, hogy kóstoljam meg én is. Beleharapok és valami furcsára lettem figyelmes. Eltartottam picit a pálcikával fogva és bakker megmozdult! Már akkor két darabban volt, amikor kihozták, szóval nem élhetett akkor sem, ez nyilván csak valami reflex volt, de brrrr. Leöntöttük kicsit szójaszósszal a másik felét is és rendesen mozogtak a csápjai. Nem mondom, hogy nem volt finom, de azért jó lett volna, ha ezt előre tudom.
Itt volt közel Kouri szigete, így átsuhantunk a kisautóval, volt itt egy szív alakú szikla, megkerestük, de nem volt nagy dobás. Kicsit hiányérzetünk volt, hogy a közeli kávézót nem Heart Rock Cafenak hívták.
Naplementére éppen odaértünk a Kouri Ocean Towerhez. A belépő elsőre picit húzós, 1000 yen fejenként, de aztán kiderült, hogy miért. Ez nem csak egy torony, hanem úgy jut fel az ember, hogy beül egy automata golfautóba és az visz fel minket. Van bent egy kis kagylómúzeum is, arra nem sok időnk maradt, mert nagyon szép naplementét kaptunk és fulladásig fotóztunk fent.
Következő reggel egy Melody Road volt az első cél, ez olyan út, ahol megadott sebességgel haladva egy dallamot hall az ember. Kis probléma, hogy nem ismertük a dalt, de így is mókás volt. Magyarországon is van ilyen már egyébként, ha jól tudom.
Újra Nagoba mentünk, most a Nago Pineapple Park volt a cél. Nem tudtuk igazán, mire számítsunk, csak hogy ananászos dolgok vannak, de azt hittük, inkább ilyen gyerekes hely. Eleinte nem is csalódtunk, beálltunk a parkolóba, majd innen egy kisbusz és vonat szerelemgyereke vitt minket tovább, közben már az első 2 percben telítve a füleinket a hely saját kis dalocskájával. A bejáratnál kaptunk megint automata kiskocsit és az első részen az vitt körbe minket, plusz készültek képek útközben. Egyet meg is vettünk, támogassuk újra a helyi vállalkozásokat. Kiszállás után egy lepkeházba mentünk (itt még nem tudtuk, hogy unásig fogunk látni ilyen lepkéket további lepkeházakban).
A hely második fele (még mindig az ananászpark) meglepőbb volt: egy műanyag Jurassic Park. Meg sem próbálta komolyan venni magát a hely szerencsére, volt dínózenekar is és fel lehetett ülni egyre, ami mozgott is és úgy videót vagy képeket készíteni, mintha rodeózna az ember. A kijárat felé volt természetesen bolt is, csupa ananászos dologgal és szerencsére a dekorációból se csaltak le.
Észak felé fordultunk a nemzeti park felé, de útközben még volt egy Shikuwasa Park nevű hely, benéztünk ide is, ez egy helyi citrusféle. Láttuk a lé gyártási folyamatát, kóstoltuk a levét, állítólag ez is szuperegészséges (amúgy lehet ezekben valami, mégiscsak errefelé élnek a világon az egyik legtovább az emberek), de rémes volt. Lekvárokat kóstoltunk, de nem vettünk semmit.
A délutánt és kora estét a nemzeti parkban töltöttük, ez egy nagy erdős rész, szép sziklapartokkal, tengerparttal, teknős alakú gazebot találtunk, madár alakú kilátót, csupa chilles dolgot. A naplemente most nem volt extra, de rossz sem.
Este beültünk még egy hússütögetős (yakiniku) helyre és nagyon finomat vacsiztunk egy családias helyen.
Csúnya, esőcsepergős nap következett. Először meglátogattuk a Manzamo-fokot, itt a szél fújt, de annyira nem volt rémes. 100 yen belépő van amúgy, túl lehet élni. Az emeleten volt egy édességes, megint valami szuperegészséges dolog volt, fermentált rizs és búza keveréke. Megkóstoltuk, bennem nem hagyott mély nyomot.
A közelben találtunk egy kávézót, ami kék cuccokat árult csak, csupa tengeri ihletésű desszertet. Nem mondom, hogy rossz volt, csak kicsit talán túl volt árazva. Szétfotóztuk magunkat, nagyon instapozitív hely 😀 A kék állatkák az innivalóban ehető zselék.
Következett a Ryukyu Mura (Ryukyu volt korábban az itteni királyság neve, a mura jelentése pedig falu), ez egy skanzenszerű hely. Látott már ez is szebb napokat sajnos. Volt egy előadás, ahol egy férfi játszott a helyi hangszeren és közben egy nő táncolt, az érdekes volt, de maga a park hát nem egy nagy dobás. Volt persze megint egy lepkeház, ahol pontosan ugyanolyan lepkék voltak, mint az ananászparkban.
Délután nem voltunk erejünk teljében, esett is az eső, így a maradék programot töröltük és inkább bejártunk két halpiacot (mondjuk egyik sem volt nagyobb, mint egy belvárosi Spar), ettünk finomat és leraboltunk néhány boltot.
Ezen az estén egy olyan hotelben szálltunk meg, ahol korábban voltunk már, kicsit nosztalgiáztunk a Rizzanban.
Megkezdtük az utolsó teljes okinawai napunkat. Az időjárás megint nem volt csodás, de legalább nem esett. Strandolásról szó sem lehetett, így mentünk a déli részre, ahol volt néhány látnivaló. A Peace Parkba mentünk elsőként, itt (számomra is érthetetlen módon) volt egy nagy Buddha, amit nem láttunk még. A parkban egyébként háborús emlékek vannak, illetve egy nagy múzeum, de oda nem mentünk be. Rengeteg iskolai csoport volt viszont. Ettünk fagyit és közben szóba elegyedett velem egy tanárnő és néhány diák, jó volt beszélgetni velük végre nem csak arról, hogy honnan jöttünk. Ja, itt is volt a Buddha közelében egy lepkepark, megint ugyanazzal az egy fajta lepkével.
Délután csatornafedeleket néztünk, találtunk egy kőrendőrt és mentünk repcsiket nézni. Van ugyanis egy park, az Umikaji Terrace a Senaga-szigeten, ami telis tele van klassz éttermekkel és ez közvetlenül az új futópálya mellett van, így lehet fényképezőket spotolni, fotózgatni és naplementét nézni. Hát valami elképesztő volt, nagyon menő gépeket láttunk. Sajnos az egyik kinézett helyen nagyon sokat kellett várni, de végülis finomakat ettünk, tacost és japán levegős pancake-et. Itt Marcinál volt szinte végig a nagy objektív, így a repcsiképeket tőle kértem el 🙂
A szobánk semmi különös nem volt, egy kellemes kis szoba egy kétes negyedben. Szerencsére jó nagy helyünk volt, mert pakolásznunk kellett a másnap délelőtti repüléshez.
