Két napot töltöttünk a környéken, ebből egyet városnézéssel, a második napon pedig kirándulással.

Először a Béke parkban sétáltunk egyet. Nem túl vidám téma, de hozzátartozik Hiroshimához, így kikerülhetetlen. Megmutattam néhány számomra is új helyet, mint a Béke kapukat, illetve egy emlékművet, ahol áll az óra abban az időben, amikor becsapódott a bomba. Nem nagyon kedvelem én sem a környéket, a múzeumba nem is akartam már bemenni. Egy manó akarta csak megnézni, így ő ott maradt, mi elsétáltunk a következő pontra.

[supsystic-gallery id=1694]

Ez a pont az Orizuru torony volt. Megmondom őszintén, sokallom a belépőt. 2200 yen, plusz van egy üvegfal, amit szeretnének a látogatók által készített papír darukkal feltölteni (az orizurunak egyébként a jelentése hajtogatott daru) és ez az élmény további 100 yenbe kerül. A daruhajtogatós emelet szerintem jobb is, van interaktív játék is, ahol repülhetünk, mint egy daru a város felett, plusz egyébként nagyon jó ötlet ez az üvegfal, csak így egyben azért drága. A felső emeleti kilátónál nem üveg van, hanem fonalból rács, amin átfotózni alig lehet, mert olyan messze van, hogy odáig a telefont vagy fényképezőt is gyakorlatilag lehetetlen kitartani. Kár érte, mert amúgy a látkép nem rossz. A földszinten van még egy mütyürkebolt is, ahol tényleg minden hiroshimai dolgot lehet kapni és fent lehet kicsit csúszdázni is az ifjú lelkű látogatóknak.

[supsystic-gallery id=1695]

Elsétáltunk a kastélyhoz, ami természetesen replika, így csak meglátogattunk egy fát, amiről azt mondják, túlélte a bombatámadást, meséltem kicsit és mentünk tovább.

[supsystic-gallery id=1696]

A Shukkeien park volt az utolsó közös program a napon, mert délutánra többen mást terveztek, volt, aki a Mazda múzeumba ment, voltak, akik több szentélybe, templomba akartak menni és én megint máshova. A parkban is elvileg külön sétáltunk volna, de beleszaladtam három fiúba és velük együtt egy esküvői fotózásba. Megbeszéltem a fotóssal, ő pedig a párral, hogy mi is készíthetünk képet róluk, ők pedig megkértek, hogy a végén hadd csináljanak közös képet a fiúkkal. Képet mondjuk erről sem teszek ki, csak mesélem.

[supsystic-gallery id=1697]

Itt mindenki ment, amerre szeretett volna. Én egy közeli szakélepárló faluba mentem volna, de ott nagy esők voltak és nem indultak a vonatok, így maradtam a városban. Cipőt cseréltem, mert ezt nagyon rosszul számoltam és az egyiket a kettő közül, amit hoztam, nem tudtam felvenni, mert még mindig meg van kicsit dagadva a jobb bokám és nyomja. Az út előtt csak a bal lábamra vettem fel, hogy milyen érzés, tényleg ezt hozzam-e magammal. Na mindegy. Rossz villamosra szálltam, de időm volt bőven, úgyhogy ha már fizetnem kell a jegyet (ez ilyen egységáras, egy út 210 yen, mindegy, hány megállót mész), akkor kimegyek a külvárosba, volt ott valami sirályos csatornafedél és azt megkerestem.

[supsystic-gallery id=1698]

Ezután visszamentem a szigorúan vett belvárosba, mert végre találtam jó váltót. Kellett, mert decemberben Nahába érkezünk és nem bízom benne, hogy Okinawán olyan könnyű ezt elintézni, így most váltottam a téli útra is. Nagyon nehéz szülés volt, de 20 perc alatt sikerült is úgy, hogy kizárólag én voltam kuncsaft. Volt a közelben egy ingyenes kis múzeum, gondoltam, megnézem azt is. Hát baromi jó ötlet volt, mit ne mondjak. Ez korábban egy általános iskola volt, majd a bomba után relatív épen maradt, ezért óvóhely, gyülekezőhely volt, ahol az emberek keresték az elveszett rokonaikat. A falakat megkapargatva kicsit feliratokat találtak, komplett leveleket, amiket az élők hagytak hátra. A nem nagy tárlat ezt mutatja be (a múzeum amúgy ingyenes), a pincében pedig van egy vetítőterem, ahol videón nézhetjük meg, amint ma élő leszármazottak látják régi rokonaik, halott testvéreik írásait. Én úgy bőgtem kifelé menet, hogy elköszönni sem bírtam, szóval jó hely. Amúgy tényleg jó, csak hasbarúgott. Ezentúl egy múzeumba se megyek be Hiroshimában, ez volt az utolsó csepp.

[supsystic-gallery id=1699]

Ezután már csak leraboltam a Tokyu Hands áruházat, kellett hoznom haza barátnőmnek shodo felszerelést, plusz akkor már én is vettem naptárat, miegyebet. Ettem egy gesztenyés crépest, találtam néhány csatornafedelet még és láttam más dekorációt is az utcán, találtam egy kis templomot a shotengaiban (fedett bevásárlóutca) és toltam még egy kis sukiyás nyamihami negitoro (apróra vágott tonhal) dont is nyers tojássárgájával, nyami.

[supsystic-gallery id=1700]

A második nap délelőttjén Miyajimába indultunk, én a csomagomat feladtam előre Fukuokába, a többiek a portán hagyták. Miyajimára most már “belépőt” kell fizetni, turisztikai adót, ami nem drága, 100 yen fejenként. Mi a bérletünkkel ingyen kompolhattunk, csak ezt kellett automatánál megvenni előtte. Lehet fizetni mágneskártyával is, de bankkártyával nem.

A szigeten mindenki ment arra, amit szeretett volna megnézni, hiszen volt itt kb. 3,5 óránk. Én gondoltam, végre megnézem fentről a toriit, még sose jutottam fel. Van egy ingyenes buszocska (27 fő fér rá úgy, hogy akkor minden pótszék is használatban van), amivel a felvonóig és vissza lehet közlekedni a városból, azt elkaptuk. Felmentünk a két felvonóval (retúr jegy 2000 yen). Fent pedig kiderült, hogy az a kilátó, amit kinéztem, az konkrétan még egy heggyel odébb van, 30 perc séta hegymenetnek. Ezt nem vállaltam be ezzel a bokával és nem tudom, hogy valaha nekiindulok-e, most mindenesetre megelégedtem azzal a kilátással, ami a szigetekre tárult. Azért ez sem rossz. Aki valaha tervez felmenni a felvonóval, fent legalább 2 órát el lehet tölteni, több szentély, templomka van.

[supsystic-gallery id=1701]

Visszatértem inkább a turistaparadicsomba, ettem néhány, sokak számára fura kütyüt, polipot és tintahalat. Lett két új barátom is macskák személyében, de a végén kiderült persze, hogy csak ki akartak használni és a lepattanókra utaztak. Egyébként úgy vettem észre, hogy sokkal kevesebb itt most a szigeten az őzike, viszont akik vannak, ők szemtelenebbek még a korábbi szintnél is.

[supsystic-gallery id=1702]

Innen kora délután Iwakuniba utaztunk. A buszra való felszállás előtt még bemarkoltunk egy babos szezámmagos dangot. Megnéztük a hidat és átsétáltunk rajta, aztán a nyilvános WC mellett láttunk kormoránokat pihenni, amikkel a mai napig horgásznak a helyiek. Felmentünk a felvonóval a várba, megcsodáltuk a kilátást.

[supsystic-gallery id=1703]

Ezután a Google maps azt javasolta, hogy Shin-Iwakuniba ha megyünk, akkor a busz úgy ér oda, hogy pont elérjük a shinkansent vissza Hiroshimába, majd onnan utazhatunk a csomagokkal együtt Fukuokába. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. A busz rettentően menő volt, de nem abban az értelemben, hogy haladt is, szóval lekéstük a vonatot. Említettem már, hogy vidéken problémás a közlekedés? Nos, ezen az állomáson kizárólag a shinkansen áll meg, személyvonatok nem, ahhoz, hogy azokat elérjük (olyannal érkeztünk), a több, mint fél óra buszozásra levő másik állomáson kellett volna lennünk, így inkább megvártuk az egy órával később érkező olyan shinit, ami meg is állt itt, nem csak a földet rengette, ahogy áthaladt. Na mindegy, leraboltuk a helyi kisboltot, megcsodáltuk a rendőrség körözési listáját és összefagyva felszálltunk végre a vonatra, majd este eljutottunk Fukuokába is, ahol már senkinek nem volt ereje bármit csinálni. Én ugyan ebbe a városba küldtem a csomagomat, de nem erre a szállásra, mert pár nappal később töltöttünk itt egy második éjszakát is és majd oda.