Kicsit korán keltünk, de nem vészesen, hogy elérjünk egy jó shinkansent Himejibe. A csomagjainkat előreküldtük Hiroshimába, hogy anélkül, könnyebben utazhassunk, most semmi probléma nem volt, mindenki megoldotta.

Gondoltam, Hello Kittys ekibent veszek a vonatra, ami két dolog miatt volt így utólag baromi rossz ötlet. Az egyik az, hogy azért is vettem ezt, hogy utána a dobozt meg tudom tartani és tudok benne akár később magamnak vinni bentot munkába (szoktam főzni előre, mert néha a versenyen elég vacak a konyha és/vagy túl olajosan sütnek). A másik az, hogy ez a négyszögletű, datolyaszilva levelébe csomagolt narai sushi volt. Hát én többet ilyet az életben nem akarok enni. Egyébként általában makréla, lazac és déli vörös csattogóhal kerül a rizsre, de túl ecetes volt az egész.

[supsystic-gallery id=1687]

Szépen odaértünk Himejibe időben, elbuszoztunk a várig (az állomástól 100 yen és olyan sokat gyalogolunk minden nap, hogy ezt a negyed órát ennyiért kiváltani simán megéri). Segítettem nekik jegyet venni és útnak indítottam őket, de én nem mentem be, a nyáron sérült bokámmal nem mertem bevállalni a csúszós, eltérő magasságú lépcsőfokokat zokniban megtéve.

Én sétálni indultam a városba, amely során találtam érdekes fotópontokat, amiket ezentúl bele tudok venni a lírásokba, illetve megnéztem a Haruma no Kuni Shosha szentélyt.

[supsystic-gallery id=1683]

Nem rossz, de különösebben nem hatott meg. Közeledett a november 15-ös 7-5-3 ünnepe, így elég sok gyerek volt csinosan felöltöztetve, de még a helyi kabala is pózba vágta magát nekem. Megkérdeztem az egyik családot, hogy fotózgathatom-e őket, miközben a felbérelt fotósuk fotózza őket és beleegyeztek.

[supsystic-gallery id=1684]

Van itt a közelben egy nagy kedvenc helyem, egy pár éve találtam véletlenül, ahol szoktam venni zöldteás warabi mochit. Most is így tettem, plusz vettem még egy kis édességet. Az volt a tervem, hogy a kertekben lehet néhol kijelölt helyen enni, hogy bemegyek a Kokoen parkba, mert rég nem voltam és ott valahol megeszem őket. Be is mentem, de sajnos itt pont nem lehet enni, így sétáltam egy órácskát. Még mindig lenyűgözően szép park, pedig jártam már néhányban.

[supsystic-gallery id=1685]

Ezután leültem a park előtti padok egyikére a hatalmas fák árnyékába, szemben a kedvenc gingko fámmal, akivel régóta jól ismerjük egymást (mindig itt van a találkapont a csoportjaimmal) és megettem a kis mochikámat. Végül egy órával eltoltuk a talit, mert többen nem voltak még kész, így újra tudtam pakolni a táskámat is, mert voltam olyan buta, hogy most, amikor több napig 1db hátizsákkal utazunk, vettem egy puzzlet a Himeji várról. Nagyon cuki meg minden és biztos szép lesz (a valóságban most építem itthon, tegnap kezdtem), de mondjuk úgy, hogy nem túl praktikus az első pár órában shoppingolni.

Egyébként majdnem végig az út során akkora hatalmas mázlink volt az időjárással, hogy az valami elképesztő. Konkrétan még november 11-én is pólóban sétálgattam, 20 fok felett volt végig a nappali hőmérséklet. Majd írom a végefelé mi volt, de a két hétből összesen 2-3 napon volt rajtam egyáltalán pulóver, amúgy max reggel egy kiskabát, amíg még hajnal 6-7 között frissebb volt a levegő.

Buszra pattantunk és elmentünk a Shoshazan felvonójához, az Engyojiben terveztük tölteni a délutánt. Ahogy felértünk, engem őszintén megleptek a japánok és ennyi út után, bevallom, ez nehéz nekik. A bejáratnál én beszéltem, hogy 7 emberrel vagyok, milyen jegyet szeretnénk, mindenkinek ugyanazt, tehát velem együtt 8-at és mindenki külön-külön fizet. Kérdezték, hogy én vagyok-e a guide. Mondom igen, de miért. Merthogy a csoportvezetőnek ingyenes a belépés és a busz is és kaptam egy kis matricát, hogy az az enyém. Soha nem próbálkoztam be ilyennel, mert szerintem ez túl kis csoport, nem hittem, hogy valahol is lenne értelme, erre most ők maguk ajánlják fel. Megint kellemes volt fent, vettem ott is egy mochit, aztán nekiláttam a képekkel dolgozni. Volt már csúnyább irodám, az egyszer biztos.

Sajnálom viszont, hogy már nincsenek kitéve bambusz sétabotok, régen voltak és el lehetett vinni őket ingyen, majd a végén lerakni, de már egy éve egyet se látok. Kár érte, hangulatos volt az erdei sétához, mert amúgy a terep maga nem megterhelő.

[supsystic-gallery id=1686]

Szoktam mondani, hogy ugye a japánok mesterei annak, hogyan kell felégetni egy helyet, aztán észrevettem valamit, ami régi dolog, csak nem tűnt fel nekem. Az Engyoji egy hegyen van ugye, út nem is tudom, hogy vezet-e ide fel, tehát a tűzoltás elég nehézkes lenne. Az összes épület fából van. Na, az egyik templom (ez egy komplexum) épületében középen a tatamin van a füstölőknek hely kialakítva, mellette nyílt lánggal, hogy meg lehessen gyújtani a füstiket és a gyertyákat. Hát nem tudom, ha én le akarnék égetni egy helyet, biztosan így kezdenék neki.

Okayamában volt ezen az estén a szállásunk, de még Himejiben elugrottunk egy izakayába. Végre találtam egy olyat, ahol 8 embert is le tudtak ültetni gond nélkül. Ettünk rájaszárnyat, de a csapat felének nem igazán jött be vagy meg se kóstolta. Rajtam kívül csak két ember volt oda érte. Nem baj, több maradt nekünk 😀

Okayamában megleptek újra, valamiért volt pár nap, amikor ingyenes a villamos és ez is ilyen volt. Nem azért, mert földhöz csapna 220 yen, de mégis kedves gesztus és talán ezeken a napokon fellendül a városka turizmusa is kicsit.

[supsystic-gallery id=1688]

Végre kicsit tovább aludt a banda, mivel a Korakuen kert 5 perc sétára volt csak a szállásunktól, ott kezdtünk. Ez Japán három legszebbnek választott kertje közül az egyik és nem ok nélkül. Bár lógott az eső lába, mégis szépséges volt ezen a napon is.

[supsystic-gallery id=1689]

Bementünk a kastélyba is természetesen. Sok éve nem jártam itt (4-5 kb), de azelőtt népszerű program volt, hogy a látogatóknak van lehetősége beöltözni szamurájnak vagy a feleségének és úgy lehet fotókat készíteni egy kis elkülönített részen. Elszontyolodtam, amikor odaértünk, ahol ez volt, mert nem volt már ott, átalakították kardok számára. Egy szinttel lejjebb találtunk egy műanyag lovat, mögötte a kastély képével, na gondoltam, ez maradt vigaszként, így volt, aki fel is ült rá közülünk. Megfordultunk, hogy indulunk lefelé és BUMM, ott volt az öltöztetős részleg. 5 ember vállalta is a csoportból, így maradtunk még egy kicsit. Erről nem teszek fel képet, de természetesen végigfotóztam őket.

[supsystic-gallery id=1690]

Felkaptuk a hátikat a portán (azért azokat letettük, amíg megnéztük a helyi dolgokat, ennyire nem vagyunk balekok) és elvonatoztunk Kurashikibe. Itt teljesen szabad program volt, de az elhúzódó kastélyos fotózás miatt sajnos a tervezettnél kevesebb időnk volt. Mindenki sétált egyet, evett helyi dolgokat (volt, aki meglátogatta a magyar éttermet is és evett kürtőskalácsot), én is ezt tettem. Krokettet vettem valami nagyon díjnyertes helyen (tényleg finom volt) és egy szuper eperkrémes tojáspudingot. Ilyen puding egyébként az egész országban van, helyenként helyre jellemző ízekkel. Ja és séta közben találtam megannyi csatornafedelet (kicsit csalok, csináltam hozzájuk egy térképet, így pontosan tudom, hova kell mennem), bár egyet nem találtam meg (pedig Google mapson fent volt kamerás nézetben). Bementem még egy Snoopy boltba és nagyon büszke voltam, hogy mindössze egy csokival távoztam, ami megint olyan szajré, amibe lehet tablettákat meg kis mütyüröket tenni utazáskor. Normális ember valami kis zacsit használna erre, mert az könnyebb is.

[supsystic-gallery id=1692]

Rongyoltunk vissza Okayamába, hogy elérjünk egy BIZONYOS shinkansent. Igen, a Hello Kittyset. Naponta csak egyszer közlekedik Shin-Osaka és Hakata (Fukuoka) között 1-1 irányba, így nem könnyű mindig beleilleszteni a programba. Futni kellett a végén, de megvolt. Most szereztem az ingyenes kártyás menetrendből is, illetve az egyik képen ami kisvonat van, az nem az ám, aminek látszik, hanem tűzőgép. Hello Kittys shinkansen alakú tűzőgép, bizony. Végre nem az enyém 😀

[supsystic-gallery id=1691]

Miharában leszálltunk, mert következett egy nagyon várt program, a nyuszisziget, Okunoshima. Na innen nem tudok most hozni egy darab képet sem, mert én nem ide mentem, hanem mentem tovább a vonattal (eligazítást tartottam a manóknak) Takehara kisvárosába, ahol még nem jártam. Kicsit csöpögött az eső, de hideg nem volt. Rajtam kívül alig láttam bárkit az utcákon. Minden tele volt bambuszos dologgal (take – bambusz, hara – mező), vettem is három vackot és nem bántam meg (az egyiket, egy dupla ilyen fújós szélvirágot nem volt egyszerű hazahozni épen).

[supsystic-gallery id=1693]

Sokan mondják, hogy szeretnék felfedezni a vidéki Japánt is, amit megértek, viszont figyelembe kell venniük a csodálatos tömegközlekedést, illetve annak hiányát. Valóban ritkán késnek a vonatok, a gond nem ezzel van, hanem hogy Takeharában Mihara felé óránként egyetlen egy indul. Kicsit esős időben nem volt más választásom, beültem egy kis kávézóba, ettem két sütit és kiolvastam egy gyerekkönyvet a kutyákról.

A Miharából induló shinkansenünk meghibásodott, de annyira, hogy miután sokat vártunk, a szemben lévő vágányra beérkezett egy másik is, ami nekünk ugyanúgy jó volt és így fél óra csúszás után átszálltunk inkább arra. Estére megérkeztünk Hiroshimába, ahol már vártak minket a bőröndjeink (némelyik a szobánkban).