Történt itthon egy incidens, méghozzá a képeimmel. Úgy behalt a laptop, hogy a buli végén vitte magával a képeimet is sajnos, így most a mobilos képeimet tudtam használni és Marci fotói közül mazsoláztam, ezeket fogom most használni. A lényeg, hogy van mindenhonnan valami.

Nem lehet most időrendben haladni, mert most nagyon ilyen feelgood utat csináltunk, nem volt tervezett program, hanem hagytuk, hogy alakuljon minden nap, csak azt szabtuk meg, melyik irányba indulunk.

Az első szállásunk a Ryogoku negyedben volt, ahol ráadásul ekkor rendeztek egy szumó fesztivált, de természetesen már nem tudtunk jegyet venni egy mérkőzésre sem. Kicsit végre körbenéztünk erre, ez eddig mostohagyerek volt. Az állomáson volt egy nagy fekvő szumós is, az az új Netflixes sorozatot volt hivatott reklámozni.

Ezen az oldalon van a Fukagawa Edo Museum is, érdemes megnézni, főleg most, amikor a nagy, témában hasonló múzeum, az Edo-Tokyo felújítás miatt évekre zárva van. Sajnos nincs bent pecsét, de javaslom betérni ide.

A térképet nyomkodva találtam mellette egy templomot, ami magában nem volt izgi, de van itt egy nagy jizo szobor, hát íme, ő a Reiganji állandó vendége:

A múzeum mellett van a Kiyosumi kert, én voltam már itt, de Marci nem, ezért bementünk. A belépő csak 150 yen, bent pedig van egy teázó, ahol mi is ittunk egy zöldteát és ettünk hozzá fagyit (a sütike elfogyott). A teázás kb. 1000 yen és csak KP.

Nem messze van a Saito-an Mark, ami csak egy szobor, de azért megnéztük.

Így, hogy hétvégén is a városban voltunk, kihasználtuk az alkalmat és elmentünk a Hibiya Oktoberfestre – májusban. Én még japánokat nem láttam így mulatni, főleg német mulatós zenére. Volt egy német előadó is, drága sör dögivel, többféle perec és a mókás Vratwurst. A belépő 500 yen és kap hozzá az ember egy műanyag poharat is, ebbe kapja az italokat bent és aztán haza is viheti. Minden évszakban tartanak amúgy egy Oktoberfestet Tokyoban, néha más városokban is. Szerintem nem fogták meg ennek sem tökéletesen a koncepcióját. Miután távoztunk a parkból, sétálunk kicsit becseccsintve a Yurakucho környékén este, megláttam, hogy ahogy két alak (egy férfi és egy nő) elkezd futni valamiért (gondolom, buszhoz mondjuk), a férfi zsebéből kiesik egy nagy pénztárca. Tudjátok, akkora kb., mint azok, amik egy pincérnél szoktak lenni. Felkaptam és kiabáltam utánuk, de nem hallottak meg. Egy idő után én is futni kezdtem és nagy nehezen egyszer végre megálltak és odaadtam neki. Megköszönte gyorsan a férfi és futottak tovább.

Nagyon fontos volt számomra, hogy elmenjünk az Edo Tokyo Open Air Architectural Museumba, mert már évek óta próbáltam és vagy az időbe nem fért bele, vagy esett az eső. És milyen jól tettük! Egyrészt nagyon szép hely, a boltban pedig sok csábító dolog van. Másrészt történt egy érdekes dolog. Amikor kértem a pecsétet (emlékbe), akkor egy nő segített, hogy szép nyomat legyen a füzetembe, együtt nyomkodtuk, de mégse sikerült jól, a jobb oldala kicsit nem ment át. Nagyon bocsánatot kért, nagyon szabadkozott, de mondtam neki nevetve, hogy ne vicceljen már, hát abszolút nem az ő hibája, hogy lenne már. Elköszöntünk és kisétáltunk. Ahogy mentünk, pont beszélgettünk arról, hogy milyen furcsa, hogy ő kért bocsánatot, amikor nem is ő tehetett róla, amikor valaki sumimasenezett a hátunk mögött. A nő volt az, fekete kiskosztümben, magassarkúban futott utánunk, mert csinált egy papírra egy tökkkkkéletes lenyomatot és azt akarta nekem odaadni, hogy ne távozzak csalódottan. Eszem megáll az ilyen japán sztorik miatt. Egyébként erről a helyről lett meg a legtöbb fotó visszaállítás után, aminek azért nagyon örülök. Marci azt mondta egyébként, hogy biztos az előző tárcás esetet kaptam így jóként vissza.

A Shinjukun is kószáltunk, ott sokat nem fotóztam. Megnéztük ezt az új Kabukicho Towert, érdekes hely.

Új múzeum volt a Shinjuku History Museum is, ez mondjuk annyira nem nagy durranás, ez is csak a környék történelmét mutatja meg, mint a Fukagawa Edo, de ez nem sikerült olyan jól.

Megnéztük a Gokokujit is, itt is egy nagy ülő Buddha van (és ez sem túl ismert).

Ikebukuron, a Sunshine Cityben nyílt egy új kilátó és nagyon jól sikerült. Korábban is voltunk itt fent, akkor nem volt érdekes, de most kvázi egy zárt terű parkká változtatták (műfüves dombokkal, hintákkal, kifekvőkkel és kamu tűzrakóhellyel), ahonnan látni egész Tokyot (szerintem nagyon tiszta időben a Fujit is). Aki amúgy szereti a Conan a detektívet, neki is van szentelve egy rész. Van fent kávézó és szuveníreket is lehet kapni.

Sétáltunk egyet a Ginza negyedben is (amikor a Tsukiji piacon ettünk előtte), itt találtunk egy sétálós részt, ahol mezítláb kell támadni. Nem mondom, hogy fáj, csak azt mondom, hogy Marciról külső szemlélőként egész vicces videó készült, ahogy végigment rajta. Láttunk koreai matrózokat is újra (mint már korábban Busanban).

Az Asakusánál is volt szállásunk, így ott is körbenéztünk olyan helyeken, ahol még nem jártunk. Találtunk például egy új kilátót, amit ezentúl az utasaimnak javasolni fogok, egy érdekes bevásárlóutcát és még néhány részét a Sensojinak, amit nem láttunk előtte. Itt is találtunk egy parkban ilyen kínzós sétálós részt.

Még elmentünk az Imado szentélybe, most jobban körbefotóztam, de ezeknek a képeknek is a nagy része elveszett, így nem sok maradt. El akartunk menni még egy lovas fesztiválra, de nem tudtunk már jegyet szerezni, ez nem tervezett út volt, nem számoltuk ki előre, pár nappal előtte pedig már esély sem volt. Amúgy nem túl turistabarát hely, egy db, kézzel rajzolt térképet láttam, azt is japánul, csak tippelgettünk, merre lehet. Mire meglett, pont a végére értünk oda, pedig amúgy jó objektívvel tudtunk volna fotózni lovakat is (nem hoztuk el magunkkal a nagy súlyzókat).

Ezen a hétvégén volt a Japán Derby is a lóversenypályán. Sajnos ide se jutottunk be (ide sorsolás volt ráadásul), viszont Ikebukuro állomáson beleszaladtunk egy kis játékba, amin mi is részt vettünk és nyertünk kis matricákat. Japánul azért érdekes volt megoldani mindent.

Jártunk a világ legnagyobb gachapon (gashapon) boltjában is, ahol 3000 automata van. Csináltam pár képet, van elektromos házmérő, sírkő, kung fuzó macska, atka, hasazó férfialak pálcikatartóként, jelzőgomb a buszról leszálláshoz, itt tényleg mindenki talál kedvérevalót 😀 Én egy kék nyuszit hoztam haza, egyébként egész nagy, ilyen öklömnyi.

Bementünk a Nissan Crossingba, ami igazából egy igényes, de kicsi autószalon, benne kávézóval. Viszont az emeleten van egy Sonys rész, benéztünk oda is és láttunk cuki robotkutyát, akit haza se hozhatunk, mert felhőből vannak a frissítései meg ilyenek és ezért előfizetés kell hozzá, csak japán állampolgároknak vagy rezidenseknek adják el. Mindegy, itt van az igazi, a szőrös.

Egyik reggel a hotelből indulva láttunk egy taiko bemutatót a hotel melletti szentélynél. Hát ez valami nagyon jó dolog volt, élveztük.

Elmentünk az Omiya Hachimangu szentélybe, mert azt olvastam, hogy van bambuszerdő, hátha alternatíva azoknak az utasaimnak, akik nem mennek el Kyotoba, csak itt a városban és környékén mászkálnak. Sajnos annyira nem jó, de itt is voltunk és láttunk néhány szép bonsait.

Az utcákon sétálva láttunk néhány szobrot, amiket azelőtt nem, de ezeknek a pontos helyét már nem tudom (a mangás cuccok a Fan Fun Street), így ömlesztve hozom ezeket néhány egyéb utcaképpel. Láttunk sok szép csatornafedelet is és néhány felfestést is.

Egyik nagy kedvenc képem amúgy ez a Snoop Dog barbie (és egyben akciófigura), csak a füves cigit hiányolom mellőle. Nakanon találtam.

A másik jóság ez a szamuráj Batman szerelemgyerek, ezt egy metróállomáson láttuk meg.

Jártunk fodrászaton is, itt külön lehetett olyan jegyet venni, ahol szeretnél csacsogni közben a fodrásszal és olyat, ahol nem szeretnél. Ez amúgy tök figyelmes dolog.

A Meguro állomás környékén is megnéztünk két helyet, az első a Daienji templom volt, ez cukika, de olyan lejtőn van, hogy már lefelé menet fáj, hogy felfelé milyen fárasztó lesz.

A másikat nehéz megtalálni, ez egy kicsit unorthodox múzeum, egy hotelben van, egy lépcsősor és több szinten vannak termek, ahol kiállítások vannak. Ha valakinek ez annyira nem jön be, be lehet menni a hotelbe is, na az is elképesztő. A kávézója egyébként nem is olyan súlyosan drága és a vízesést nézhetjük közben, de még a WC is olyan, amilyet soha nem láttunk még.

Elmentünk a Nikon múzeumba is, ingyenes, de tény, hogy rétegeknek szól csak, viszont én is megtudtam sok új dolgot a Nikonról, mint cégről és vannak képvetítések, videók is. Ha az ember kitölt egy elégedettségi ívet a végén, akkor kap emlékbe egy kis noteszfüzetet is. Nehezítés, hogy japánul van a kérdéssor.

Végül, de nem utolsósorban megmutatom a kutyusokat, akiket láttunk, illetve egy cica is tévedt most a sorozatba. Kár, hogy a rendőrös két képnél nem vettem elég gyorsan elő a telómat lekapni, eleinte ahogy a sofőrrel beszélgetett a rendőr, úgy nézett ki egy szögből, mintha a kutyával tárgyalna.