Szombat reggel kivágtáztunk az egyik külső utcába a kocsival, mert ott lehetett ingyen parkolni 🙂 És egyből az állomás közelébe is kerültünk, ami azért volt ugye praktikus, mert vonattal akartunk bemenni Monte Carloba.

Nagyon fülledt meleg volt, de nem sütött a nap. Megpróbáltam csillogtatni a nagyon kopottas franciatudásomat, de mindannyiunk szerencséjére tudtak angolul 😀 Így is majdnem rosszul vettük meg a jegyeket, mert két felnőttet és két kutyajegyet akart adni a néni. Megszültük a helyes 2 felnőtt, 1 kutya kombót, felhívta a figyelmünket, hogy felszállás előtt érvényesítsük a jegyünket, csak azt nem mondta, hogy felszállás előtt nézzük már meg, nehogy a korábban ugyanarra a vágányra érkező TGV vonatra szálljunk, pedig kellett volna 😀 Mindegy, így a kutya életében először (és sejthetően utoljára) utazott ilyen gyorsvonaton, mi pedig potyáztunk egy megállót, mert mákunkra megállt Monte Carloban, de nem használhattuk volna ezt a járatot egyetlen megálló erejéig sem ugye.

[supsystic-gallery id=855]

Azért érkeztünk ide egyébként, mert innen indult az egész minikörút ötlete. Vannak lovas versenyek, amiket az ember le szeretne legalább egyszer fotózni életében, na a Monte Carlo CSI***** (a legmagasabb szintű nemzetközi ugróverseny kategóriája) pont ilyen, ráadásul a Longines sorozat része lett, ami még jobban növeli az értékét. Sikerült leakkreditálnunk magunkat, ami ingyenes belépőt és külön fotós helyszínt biztosít (a lelátók civil halandóknak nagyon magasan vannak, a közeli helyek VIP-es jeggyel használhatóak csak és onnan se igazán jó fotózni), egy sajtószobát, némi ennivalót (amennyit sikerült enni az embernek, mielőtt lerabolják) és vizet. Mondjuk egy kávét adhattak volna, de ne akarjunk túl sokat.

Lesétáltunk az állomásról a kikötőbe, ahol a versenyt rendezik (utólag azt mondom, ennyi az össz extra a versenyben, hogy kikötőben viszonylag keveset rendeznek) és próbáltuk megtalálni a sajtószobát, hogy átvegyük a belépőkártyánkat. Na most az történt, hogy észrevettük, hogy a pálya egyik oldalára végig oda lehet állni és nem is belépőjegyes a rész, volt alkalom, amikor kitűnően lehet onnan fotózni is. Napon van ugyan, de a nem VIP-lelátók szintén, ergo aki nem bánja, hogy nem ülhet le, illetve csak magasított székekre a környező éttermekbe, ahol fogyasztania kell, akkor simán vállalható innen is, hogy nézzen pár versenyszámot (jól tele is volt végig ez a rész). A sajtóban tudták, kik vagyunk, pont az egyik ott ülő nővel emaileztem korábban, megkaptuk a kártyánkat. Azért egy ilyen szintű versenytől furcsa volt, hogy egyenkártya van, le se fotóznak és csak alkoholos filccel ráírják a nevünket, de OK. Innentől kezdve a VIP-részeken kívül bárhova be tudtunk menni már, de mondták, hogy az istállókba sincs szabad bejárás, csak előre regisztrálás után és kísérővel. Hátmondomjó, első a biztonság. Lefotóztuk az első, minket érdeklő számot, majd a következő alatt kimentünk a városba, mert nem nagyon érdekelt, túl alacsony volt. Ekkor még semmi ennivaló nem volt kitéve, pedig dél volt, illetve egy pohár vizet nem láttunk. Összehasonlításképpen, hogy nem én vagyok hisztis picsa: a Bratislava CSI*** egy komplett VIP-sátrat ad a sajtónak, Londonban bőr ülőgarnitúrák vannak kitéve és végig többféle tea és rengeteg sütemény. Eddig a budapesti téli nemzetközi verseny volt az egyik leggázabb, ott vizet kaptunk meg valami száraz teasütit, de kávéra még ott is gondoltak, Veronában pedig még vizet sem kaptunk és megkülönböztették a fotósokat és a sajtósokat, előbbiek be se mehettek a sajtószobába (mert a képeket ugye az előtérben állva is tudjuk intézni, nyilván), utóbbiak meg egy külön táskát is kaptak mindenféle információs füzettel benne). Itt műanyag székek voltak asztalokkal és olyan kevés hely, hogy még állva is nehezen fért volna be mindenki, de leülni asztalhoz tuti nem tudtunk elegen, már komoly asztalfoglalási akciók voltak.

[supsystic-gallery id=856]

Délben kimentünk enni egyet, pont egy sushildába estünk be, hát az volt közel. Egyébként meglepő módon nem is volt annyira drága, sőt, később azt tapasztaltuk, hogy Monaco egy fillérrel nem volt drágább, mint caklipakli a déli francia tengerpart és környéke. Elsétáltunk a kikötő másik felébe, ahol benéztünk egy privát parkolóba, ott álltak azért nem rossz autócskák. Felfelé menet a liftbe beszállt egy férfi, én annyit mondtam Marcinak, hogy kellene szereznünk vizet a kutyának, mire megszólalt a pasi, hogy akkor szevasztok 😀 Ha azt hinné az ember, hogy egy privát belvárosi parkolóban nem találkozhat magyarral, akkor azért nagyon téved. Megnéztük a csudi hajócsodákat, felmentünk lifttel a hegy tetejére (javaslom mindenkinek, hiszen nem mókás annyira megmászni azt a dombocskát és a másik irányból érkezve csak túrázva lehet feljutni, érdemesebb elmenni a kikötő végéig, úgyis szép a kilátás) és ott sétáltunk egyet az óvárosban, lefotóztuk a hercegi palotát, illetve csináltunk pár képet a verseny helyszínéről. Lesétáltunk vissza és fotóztunk estig, fél 11 körül zuhantunk be az ágyba.

[supsystic-gallery id=857]

Vasárnap már nem vonattal mentünk be, mert megnéztük, hogy aznap napközben már ingyenes a városban a parkolás és úgyis arra akartunk tovább haladni, így időt és pénzt is spórolunk, ha bemegyünk inkább. Na ez annyiban nem sikerült, hogy rendezvény ideje alatt helyet találni Monte Carloban gyakorlatilag lehetetlen. Reggel még megnéztük Menton tengerpartját és az óvárost, nagyon kellemes kis városka, illetve reggeliztünk egyet egy pékségben. Itt már megtornáztatták az agyamat, mert nem beszélt senki máshogy, csak franciául (a hotelben azért tudtak olaszul és angolul).

[supsystic-gallery id=858]

A végén nagyon nagy mákunk volt, mert a fél kikötői út le volt zárva a verseny miatt, viszont a másik felén még volt egy ingyenes parkoló és extrém közel is kerültünk a lovaspályához (meg aztán velünk voltak a biciklik). Délután fotóztunk csak, a két legnagyobb számot, de sajtó szempontból egy vicc volt. Bill Gates és Bruce Springsteen lánya volt a legnagyobb látványosság, olyankor hirtelen tele lett a sajtólelátó és lőtték a sorozatot a nem lovas fotósok, mintha kötelező lenne, de az például, hogy a világranglista-vezető Kent Farrington is tiszteletét teszi, illetve több olimpiai- és világbajnok is ott lovagol, valamint monacoi lovasok is, az nem volt lényeges. Jó, tudom, nem értem eléggé, mi kell a napilapokba 🙂

Ha már említettem a Bratislava CSI***-t, akkor erről még két szót ejtenék. Itt a főnök egy ősz bácsi, aki hasonlít az X-menből Magnetora. Erre hajaz az is, hogy egyszerűen mindenhol ott van, mindent kézben tart, de közben halálosan udvarias, beszél 4 nyelven folyékonyan (ennyin biztosan, én erről tudok, de lehet, hogy több), ráadásul a kedvenc közlekedési eszköze a saját versenyén egy Segway, amitől még magnetósabb. Magunk között csak így hívjuk az ottaniakkal, mert én az elmúlt 10 évben ott voltam a versenyén fotózni. Na most jövök le szépen a sajtólelátóról és rám köszön valaki, hogy “Jó napot kívánok!”, mondom ez ki lehet. Hát Magneto volt személyesen (én mondtam, hogy mindenhol ott van), meg is kérdezte, hogy jövünk-e idén is és én köszönettel elfogadtam a lehetőséget. Általában jelezni szoktam előre, most még nem tartottunk ott időben, de így akkor ezt is elintézhettük itt 🙂

Kora délután vége is volt mindennek, így belekapaszkodtunk a Hyundaiba és elindultunk Nizzába, amit én is csak érintőlegesen néztem meg korábban, így most igazán nagy meglepetés volt, mennyire cuki kis városka, még élni is kellemes lehet itt. Jó nagyot sétáltunk, illetve kivételesen a két profi fotós készíttetett pénzért egy fényképet a kutyájáról, no de nem is akármilyet. Egy nagyon régi fényképezője volt a nőnek, amibe nagy fényérzékeny papírt tett, így készítette el a negatívot, majd azt újra lefotózta, ekkor már ugye a negatív lett lekapva, így pozitív lett belőle, kicsit ecsettel kiszedte az oda nem illő dolgokat (pl. Marci keze, mert ő tartotta a szék hátulját az erős szél miatt), majd előhívófolyadékban megfürdette és kész is volt a régies kép, ami kapott egy dombornyomott logót a sarokba és már vihettük is magunkkal. Lábjegyzet amatőröknek: a photoshop, illetve az utólagos fotómunkálások nem a modern idők ördögi találmányai. Régen is módosították a fotókat, csak sokkal macerásabb volt, nehezebb az egész folyamat és fejben jobban ott kellett lenni, hogy tudjuk, mivel mit érünk el, mert pl. kézzel kivágni a negatívból ollóval azt, amit nem akarunk előhívni, picit rizikósabb, mint a PS-ben kimaszkolni dolgokat, amiket vissza tudunk bármikor csinálni, ha nem jól sikerül.

[supsystic-gallery id=859]

Este már csak annyi erőnk volt, hogy megtaláltuk a szállásunkat Fréjus külvárosában és kidőltünk.