A bécsi (VIE) reptér kap néhány pontot mindkét irányba. Abszolút pozitív, hogy úgy kell bemenni, hogy előbb lescannelik a jegyet, azzal léphetünk beljebb. Ezután következik az embereknél történő útlevél-ellenőrzés. Kint is vannak boltok, majd eközött a két zóna között is. Az nem olyan jó, hogy a boltok és úgy maga a reptér kinézete nem túlságosan extra, pedig hát elég nagy forgalmat bonyolít.

A boltok ugyanolyan túlárazottak, mint a világon bárhol természetesen. Egy fél literes víz 1,9 euro, 2db már „csak“ 3,6. De és itt jön egy nagy DE. Egészen majdnem el lehet jutni a kapukig és csak ott van a biztonsági ellenőrzés. Ez nagyon jó, mert simán be tudtam hozni az innivalómat. Marcinak nem jó, ő véletlen kidobta. Mondjuk a fene számított erre, én se jártam itt 6 és negyed éve, ő meg még sose. Amúgy az utolsó zónán belül is vannak dohányzó fülkék. Régen telefonálásra használhatták őket 🙂

Na nézzük akkor, milyen volt a FlyNiki VIE-AUH járata.

• a gép egy sima Airbus A320, semmi extra, de egyébként AirBerlin gép fizikailag, csak code share Finnair/Etihad/FlyNiki
• a pultnál tudtam ugyan beszállókártyát kérni, de egyet adtak a két járatra és nem letépős a széle, szóval kaptam is ajándékot meg nem is
• a lábtér nagyon nagy, tényleg, nem csak Marcinak jó, hanem együtt utazunk még valakivel és ő is nagyobb férfi és nem nyomorog, nekem pedig a fotós hátim befér szépen az előttem levő ülés alá, plusz a lábamnak is marad hely
• a lánykák kicsit figyelmetlenebbek, annyira nem jók, mint más társaságok szoktak lenni, de fapadoshoz képest igen
• szórakoztató egység 4 soronként van egy db TV, azt nézed, amit éppen adnak
• fülest adnak, de nem szétszedhető dupla dugasszal, tehát a saját fülesedet csak akkor tudod használni, ha hoztál duplára osztó bigyót magaddal
• a kaja egész elment, a főétel háromféle volt, tészta, csirke vagy bárány, utóbbit ettem, gyakorlatilag paprikás jellegű cucc volt rizzsel és húsgombóccal, csak azt nem értettem, miért van tészta elszórva a rizsben, volt még mellé lazac krumplisalival és ropogóssal és egy csokimousse, ezek teljesen korrektek voltak
• a WC-ben nem folyékony szappan van, hanem kis, egyenként csomagolt szappanok, amit egy meggondolatlan részeg kisgyerek bármikor csokinak nézhet és elmajszolhatja 😀

Vicces amúgy, beült mögénk, az ismerős mellé még két japán nő. Egészen furcsa egy európai-közel-keleti gépen magyarként Ausztriából indulva japánt hallani.

Abu Dhabiban jó fapadoshoz méltóan buszoztunk is egyet, már épp kezdett hiányozni. Meglepően olcsón találtunk innivalót, 2 egységért volt víz, 5 egységért Sprite (csak ez a két véglet volt), ez összesen 1,8 euro volt, ami ugye kevesebb, mint a bécsi reptéren 1 flaska víz (ugyanúgy fél literes).

[supsystic-gallery id=691]

Körbenéztünk még gyorsan, megnéztük a látványos középső izét, ami nem tudom, mit ábrázol, de legalább szép és arabos, meg a női WC-nél megakadályoztam, hogy egy férfi bejöjjön erőszakosan oda, merthogy az ott az imaszoba. Ahum, nőknek. A férfiaké egy sarokkal odébb volt. Egyébként szép volt, előtte pedig volt egy lábmosó helyiség, tisztára mint egy japán fürdő bejárata 😀

[supsystic-gallery id=692]

Nagyon utolsó hívás volt a géphez, amit nem teljesen értettünk 50 perccel a felszállás előtt, de ráadásul ezt nem is sikerült tartani, késve szálltunk fel. Legalább fél órát ülhettünk a gépen potyára, tökre köszi. A gép amúgy az üléseknél réginek tűnik, például az állítható fejtámla az én székemen úgy szét van jőve, hogy a tépőzár (ezzel lehetne állítgatni) a hajammal szorosabb barátságot akart kötni, ezért ráterítettem a takarót, hogy ne bántson. Egyébként a felső rész pedig modernebb, a tárolók, valamint a figyelmeztető jelzések. Például nincs világítható „dohányozni tilos” piktogram, ami sok modernebb gépen is van, holott sok-sok éve tilos már minden gépen dohányozni, hanem fix tábla van rá, van viszont laptopozást és mobilnyomkodást tiltó lámpácska, amit használnak is. Van az üléseken multi csatlakozós áramos töltő, meg USB-csatlakozó is, közben pedig a kijelző távirányítóval terelgetős. Mondjuk nem teljesen értem, mi értelme a zsinóros távirányítónak akkor, amikor érintőképernyős is a cucc, ahogy itt is, mint nagyon sok másik cégnél.

Megkaptuk a menüt, fogalmam sincs, milyen ételeket kapunk majd 😀 és nagyon-nagyon furcsa, hogy a dolgokat bemondják előbb arabul, aztán hindiül, végül (szerencsére) angolul is.

Időben megérkeztünk kb. a Mumbai reptérre, nagyon sokat kellett gyalogolni. Ezután jött a szokásos rész, az immigration. Itt kétfelé oszlott a tömeg, balra volt pár pult azoknak (mint mi), akiknek volt e-visájuk intézve és fizetve, jobbra azok, akiknek nem kellett, vagy nem ilyen volt, hanem követségen intézték. Nincs helyben érkezős vízum és azokután, ami itt volt, javaslom nagyon mindenkinek az e-visát.

Egyrészt a másik sor SOKKAL hosszabb volt, legalább 1-1,5 óra volt az egész, a mi sorunkban mindenkinél 5-6 ember állt. Ez se volt gyors, de a technika miatt. Az emberek se gyorsak, de a gépek szörnyű lassúak. Először bal kéz négy ujját kell az érzékelőre tenni (miután átadtuk a papírokat), majd jobb kéz négy ujja, majd két hüvelykujj és lőnek egy igazolványképet is. A tisztek aranyosak voltak, kérdezgettek az otthoni időjárásról, majd hüledeztek, hogy milyen hidegből jövünk. Mindenen átmentünk, akkor összeszedtük a csomagokat, majd elindultunk kifelé. Itt van még egy sor, de épp nyitottak egy másikat, ami fasza, mert horror volt az első, soha nem értünk volna ki. Itt még a mi sorunkban minden poggyászt (kézit is) megröntgeneztek, a szomszéd sorban szúrópróbaszerűen. Innen kimentünk, az egész épületből is és kiderítettük, hogy fel kell menni pár szintet ahhoz, hogy az indulási oldalra kerüljünk. Útközben taxisok próbáltak ránk akaszkodni, de aztán találkoztunk egy katonával és ő útba igazított.

A reptér gyönyörű. Tényleg, már itt kint le voltam nyűgözve. Nehezen, de megtaláltuk az Air India pultjait és bedobtuk a csomagot. Ott volt a fényképezőm is, a két srác egyből hülyült, hogy le akarom-e őket fotózni (ki tudtam imádkozni belőlük rendes beszállókártyát). Eddig a pontig mindenki rém kedves volt és a taxisok is hamar lekoptak. Irtózatosan bámulnak engem a pasik, hiába mentem most két nagyobb pasival.

A pénzlevétel, ami bárhol a világon egy viszonylag egyszerű tranzakció, itt legalább 10 perces móka volt. Mire az első automatánál megoldottuk volna, az kiírta, hogy nincs elég címlete, ájmszószorri. A második folyton nem érzékelte a kártyát, mire kihúztuk, hogy újra betegyük, addigra meg már köszönt és kérdezte, milyen nyelvet szeretnénk. Nagy nehezen szereztünk egy kis helyi ruppót, majd mi Marcival indultunk az AI 83-as járathoz jelölt biztonsági kapuhoz. Na ami itt volt, az nálam kiakasztotta a láncot.

Úgy kezdődött, hogy egy komplett kuwaiti család (láttam valahol náluk) előttünk érkezett oda, de komolyan, ők mintha életükben nem repültek volna. Legalább tíz ember, öregekkel és gyerekekkel. Aztán elénk furakodott két helyi menő csávó, holott ott dumált, hogy ő nem, ő csak vár, ő sorban áll. Fogta, a végén betolták a cuccaikat a család dolgai közé, aztán mentek a kapuhoz, mi meg vártuk türelmesen, hogy sorra kerüljünk, ahogy illik. Végre bement a csomagunk, nem ott volt egy ugra-bugra, mondtam, hogy nem lesz elég a tálca, mondta, hogy nem kell kivenni semmit, menjünk. OK mondom és mentem a külön kapuhoz, mert nőknek más kapu van, mögötte egy sátor, oda be kell menni a nővel, felállni egy pódiumra és még ott is átvizsgált a kézi kütyüvel. Férfiaknak ugyanez a procedúra van, csak nincs sátor. Miután átjutottunk, kivették a táskáinkat és mint a csiga rükvercben, megállapították, hogy ki kell venni minden elektronikát. Nem vigyázott a táskákra, féltettem őket, lassú volt az összes mozdulata, majd amikor végre átment újra a táska, eltűnt és a többi utast kellett megkérni, hogy húzzák már tovább, mert megállították a szalagot és az se jött ugye, mi meg ott álltunk és vártunk. Egy nő egyébként amerikai indiai volt, neki mondták, hogy vegyen ki valamit, ő felcsattant, hogy neki erre nincs ideje, nem vesz ki semmit, mennie kell és elment. Ja mondom, ez így megy? 😀

Bementünk a belső részbe és itt láttuk meg, hogy mennyire nagyon szép a reptér, most újították fel.

[supsystic-gallery id=693]

Jellemző egyébként, hogy beszélgetnek maguk között és így egy-egy kifejezést angolul mondanak. Az angoljuk néha nagyon gyengén érthető. Odamentünk egy kajás pulthoz, ott voltak emberek, nem tűnt úgy, hogy zárva vannak és olyan bunkón szólt vissza a nő, hogy ilyet már nagyon régen nem hallottam, hogy “most zárva”. Ja nem ám valami putrinál, hanem a helyi Burger King pultjánál. Fél órával később nyitottak, akkor már nem érdekelt minket.

A gépünk elvileg 05:20-ra volt kiírva, amit máris 6-ra csúsztattak, amíg itt voltunk. Utána elkezdték mégis időben a boardingot, mi is odamentünk, szinte sürgettek minket, ami annak tükrében, hogy valószínűleg ők is tudták, mi lesz, teljességgel érthetetlen. Az a legkevesebb, hogy még utánunk negyed órával is bővel jöttek emberek, ők meg kint már ordítoztak, hogy Goa, Goa, de ráadásul gond volt, a csomagok felét rossz gépbe pakolták be és ki kellett onnan pakolni, majd hozzánk be. Nem viccelek, ez 2 db órájukba telt. Itt ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy nem szeretnek kapkodva dolgozni.

A második órában megkaptuk inkább a reggelit, amit később hoztak volna csak ki, addig egy üveg víz nem jutott eszükbe (volt saját innivalónk szerencsére és én  be is aludtam). Na az étel szerintük egy szendvics két vékony szelet uborkával és paradicsommal, ehhez ketchup és két szem, egyenként becsomagolt csokis mazsola. Kaptunk még inni mangós gyerekitalt, aminek nem volt jó íze, pedig imádom a mangót és egy kis flakonka vizet (2dl). Volt egyébként kijelző a székeken, de le volt takarva. Felhúztuk kicsit a védőt, hogy megmutassuk, milyen, aztán fertőtlenítettük a kezünket. 

[supsystic-gallery id=694]

Végül jó pár óra késéssel és hulla fáradtan, de megérkeztünk Goára.