Annyi minden után, amit Japánban már megnéztünk, felfedeztünk, bejártunk, rá kellett döbbennünk, hogy nem láttuk még közelről az ikonikus emblémáját Japánnak: a Fujit. Mivel főleg a párommal utazgatok, Japánban meg főleg, így most is vele mentem. A terv nagyjából az volt, hogy felülünk egy vonatra a Shinjuku állomásnál, Tokyoban, ami egy átszállással eljuttat minket Fujikawaguchiko városkába, ahol elsétálunk a szállásunkra, majd a következő két napban megnézzük alaposabban a környéket. Mivel én nem vagyok nagy hegymászó, Marci pedig nem szadista, hogy ennek ellenére rám kényszerítse, így az egyik környékbeli tópart volt az úticélunk.

Útközben egy nagyon barátságos kaller ellenőrizte a jegyeinket és teljesen meglepett, hogy ez volt az első japán út, ahol ki is lyukasztották a menetjegyünket. A legtöbb állomáson csak beléptetőkapu van, befelé csippantunk, kifelé a jegyet is elveszi, illetve mágneskártya végzi az automatikus fizetést. Mint általában ebben az országban, nem jelentett problémát egy kép sem munka közben 🙂 Egyébként is itt általában a külföldieknek majdnem mindent elnéznek (feltéve, ha nem ütközik törvénybe).

Amíg vonatoztunk, csak csöpögött az eső, de Murphy megrendelte a leckénket: abban a pillanatban, hogy kiszálltunk a vonatból, úgy elkezdett zuhogni, hogy egy sarokig se lehetett látni. Gyorsan magunkra kaptunk minden vízálló ruhát, cipőt cseréltünk (amúgy is érdemes Japánba utazva esőkabátot és vízálló cipőt hozni, illetve a táskákra vízálló tokot, mert vagy kitartóan sokáig esik, vagy leszakad az ég) és elindultunk a szállásra. A szobánk egy kedves házaspárnál volt, egész majdnem a tó partján, a „Hotel“ Ichifujiso. Ez egy régi családi ház, átalakítva most vendégháznak. A szoba padlója tatami, az asztal mellékuporodós, az ablak rizspapír (csalnak ám a piszkok, kívülről van ám egy üvegréteg is, különben a vendégek az első éjszaka megfagynának), az ágy magadnakcsinálós futon. Az egész szoba egy nagy nappali, amíg úgy nem döntesz, hogy eleged van a helyi TV-csatornák elképesztő reklámjaiból (ez is megérne egy misét) és aludni térsz, akkor leteríted a kis futonodat, ráhencseredsz, magadra húzod a takarót és felugrasz a plafonhoz, hogy meghúzd a lámpa zsinórját.

Kawaguchiko nevének jelentése: folyótorkolat-tó. Nem túl fantáziadús, ellenben legalább eltart egy ideig, mire megtanulja egy japánul nem tanuló turista. Megjegyzem, annyira sok turistát itt nem láttunk, pedig a környék egy aranybánya, de a környékbeli onsenekben (ezek a helyi gyógyfürdők, nagyon sűrűn vannak az országban, főleg vulkánok környékén) is szinte csak japán és kínai vendégeket láttunk.

[supsystic-gallery id=349]

Estére nem volt már nyitva semmi étterem, így a boltban lőttünk egy kis kalóriát (ez is jellemző, automata és éjjel-nappal nyitvatartó bolt az utolsó szegletben is található, akár egy mező közepén is). Vettünk egy bentot (dobozolt vegyes étel rizzsel, de szétszedve minden, hogy ne keveredjen össze, hanem úgy edd, ahogy szeretnéd), főtt tojást, banánt, kis péksütit, rákos chipset (ezt aranyáron lehet kapni Magyarországon is), egy Doraemon mangát olvasnivalónak és vajas-szójaszószos chipset 😀 Imádom ezeket az idióta ételeket. Annyira nem volt ehetetlen, de szerintem az importot hagyjuk.

Reggel megküzdöttünk a helyi nénivel, aki természetesen nem beszél semmiféle idegen nyelven, ő ajánlott a tóparton egy aranyos látványosságot, mert mondtuk neki, hogy szeretnénk biciklivel körbemenni a tó körül (előző este láttunk egy kölcsönzőt). A boltban rám nézett a srác és automatikusan feltételezte, hogy jobb lenne nekem egy elektromos bicikli, ezzel vitte be az első jópontot. Bár a tó körül általában nem volt emelkedő, azért volt rész, ahol bekapcsoltam a rásegítést és anélkül eléggé leizzadtam volna.

[supsystic-gallery id=350]

Eleinte baromi unalmas volt az út, csak tekertünk a nádas tó körül, a Fuji kb. a hátunk mögött volt, de egy kisebb hegytől egyáltalán nem látszott, a napfény sem volt elég erős, hogy átmelegítsen minket. Utána találtunk egy pici parkot egy szentéllyel az út szélén, majd elérkeztünk az első pontunkhoz, a szállásos néni által ajánlott Music Forest nevű csodához. Először leraktuk a gondosan előkészített bicikliparkolóba a musztángokat, aztán az utat lezárta két, itt dolgozó lézerkardos rendőr, hogy át tudjunk kelni az út túloldalán levő parkba. Az egyetlen gyík, ami éppen akkor szeretett volna az úton egyenesen haladni, egyből irányt váltott és lehúzódott a bokrokba.

A Music Forest az elképzelésük szerint egy európai témájú park. Na most a világnak ennek a felén nagyon más elképzelésük van Európáról. Ez teljesen normális, gondoljunk csak bele, amit mi itt kínai vagy japán étteremnek nevezünk, az igazából egy vegyes valami. Találkoztam már running sushiban kimchivel, de kínai gőzgombóc és grillcsirke is előfordulhat az ilyen helyeken, sajnos nagyon kevés az autentikus japán hely, főleg, ahol japán a szakács is. Na, most megtudhattam, hogy érzik magukat ők Európában, ahol egész Ázsia össze van mosva. A helyre a belépő picit izmos, mert 1500 yen egy felnőttnek, de esküszöm, megéri, ez egy minidisneyland és egy minivilág egyben, olyan kulturális sokkal, hogy a végén szédülni fogunk. A park bejárata még csak egy enyhe Csipkerózsika-feeling, amibe aztán beszáll a barokk, azt nyakon öntik egy vödör mézzel és úgy megszórják csillámporral, hogy egy egyszarvú feltűnést se keltene.

Egyből ami szembe jött, az egy „belga” kívánság kút volt, ahol szépen ki volt írva, hogy szerencsét hoz, ha háttal beledobunk egy érmét. Na most ez nem belga szokás, ráadásul nem szerencsét hoz, hanem visszatérsz oda a monda szerint, de egye kutya, mi is dobtunk. Forint ér, tessék mondani?

Ezután jött egy kastély, ahol fél óránként (vagy óránként, nem emlékszem már) harangjáték volt, mellette bekapcsolták a szökőkutat is a várkertben, szóval kaptunk olyan giccsparádét, hogy Versailles a kanyarban sem volt. Volt itt egy fa, aminek csillámos falevelei voltak (ezt nem tudom, honnan szedték), aztán egy lovaskocsi feldíszítve gyöngysorokkal, virágokkal és egy, a hely fényképét és nevét ábrázoló táblával (úgy szeretnék viccelni, de nem, ez tényleg volt). Találtunk egy boltot is bent. Már a bejárat érdekes volt, tehénkolompok voltak kitéve és egy kotta, amiben be volt számozva, hogy a dalokat (japán dalok természetesen) hogy kell a kolompokkal eljátszani. Egy csapat idős néni körénk gyűlt itt és elénekeltek a kolompokat rázva egy dalt, amit nem ismertem. Igen, ez is tipikus európai szokás. A boltban sem ért csalódás bennünket, egy mozgó plüsskutya volt az ajtónak támasztva, amelyik ugatott és csóválta a farkát, ahogy elé lépett valaki és innen csak rosszabb lett, azt hittem, ez Alice csodaországa. Zenélő maci, Fabergé-tojások(nak kinéző másolatok), hógömbök, mindenféle édesség, ami a Fujival kapcsolatos (tehát a hegy képe van rányomtatva a dobozra), egymásba kapaszkodó zenélő, felhúzható plüssnyuszik (ilyet muszáj volt hozni). A csúcspont mégis egy plüss Fuji volt, amihez ha beszél az ember, akkor megismétli, amit mond. Hogy úgy mondjam, ez priceless, pedig volt ára, ki is csengettük, ez tipikusan annyira beteg japán játék, hogy egyszerűen kellett.

[supsystic-gallery id=351]

Voltak itt (állítólag) Svájcból származó ilyen nagy zenélődobozok is (az egyik legdrágább 1,8 millió yenbe került, ha valaki esetleg venni szeretne), illetve egy egész épületet zenélő dobozoknak szántak, ami úgy nézett ki, mint ha az összes bútordarab a Titanicból került volna ide, csak még a süllyedés előtt.

[supsystic-gallery id=352]

Muszáj volt megvenni ezt a plüss Fujit, aki folyton megismétli, amit mondunk 😀

Megnéztük az egyik teremben a hatalmas orgonát, amiről előadást tartottak (mivel japánul, feltételezem, a szobában ők voltak többségben), majd utána megnéztünk egy homokrajzolós előadást francia felirattal, osztrák zenére, japán zenészekkel megtámogatva. Esküszöm, para. Egyébként nagyon szép volt 😀

Innen folytattuk az utunkat a tó északi oldalán, ahol csak egy dolog verte ki a biztosítékot és újabb ékes bizonyítékát kaptuk annak, hogy annyira van fogalmuk Európáról, mint egy átlag európainak Ázsiáról. Belebotlottunk egy Provence nevű olasz étterembe, ahol minden olasz színekben pompázott. Bemenni nem mertünk (amúgy sem kedveljük a nem ázsiai ételeket errefelé).

Innen megint uncsi volt a táj, bár legalább a Fujit láttunk. Eltekertünk a tó végéig, ott megnéztünk egy rakás követ és indulás a déli partra, ahol aztán annyi látványosság fogadott, hogy túlléptük a bicikölcsönző pár órás keretét is jócskán.

[supsystic-gallery id=353]

Délen láttunk egy oszlop tetején üldögélő angyalkát, bácsit, aki hegedűlt a háza előtt, valamint beleszaladtunk a Fujiomurosengen szentélybe, ahol egy árva teremtett lélek nem volt.

[supsystic-gallery id=354]

Nagyon élvezetes volt az általában zsúfolt japán szentélyek sora után. A legnagyobb meglepetés egy európai embernek talán a becsületkasszás rész volt, ahol csak ki volt írva, mennyibe kerül egy szerencsehozó kabala és ki voltak rakva. A meglepő nem a becsületkasszás rész, az van sok Japánban, de szedd magad akcióban van becsületkasszás virágmező akár Ausztriában is. Az érdekesség az volt ebben, hogy még a környéken sem volt ember és kint mertek hagyni mindent. Tiszteletreméltó ebben az országban az általánosságban elmondható magántulajdon tisztelete. Nem nyúlnak más holmijához akkor se, ha nem buknának le, mert nem attól függ. Itt nem az alkalom szüli a tolvajt.

[supsystic-gallery id=355]

Ahogy tovább haladtunk, találtunk egy buddhista templomot is temetővel és régi faépületekkel, ez volt a Myohoji. Régi festményeket találtunk lovakról, de összességében ez a hely kicsit elhanyagoltabb volt.

[supsystic-gallery id=356]

Innen rongyoltunk már tovább a kiindulási pontra, mert csak 4 órára béreltük ki a bicikliket, nem egész napra és már 6 órája kint voltunk. Sűrű bocsánatkéréseink közepette is meglepett minket, hogy a srác nagyon lazán kezelte az egészet, nem kért semmit azért, mert később hoztuk vissza a járműveket (egyébként drága sem volt). Körbesasoltunk a faluban, hogy beüljünk valahova, de minden étterem zárva délután, csak jóval később nyitottak, így az egyetlen helyre ültünk be, ami nyitva volt: egy kínai étterembe. Jó, nem szó szerint az, de az ételek fúziós kínai-japánok voltak (inkább kínai), bár a szakács és a házinéni japánul beszéltek. Gondolom, a sok kínai turista miatt (egyre inkább ellepik Japánt). Lenyűgöző a tisztaság, ami általában az országban van, de itt egy véletlenül betérő ÁNTSZ-es elégedetten csettintve kapta volna elő a csekkfüzetét. A tavaszi tekercsünk túlsült ugyan, de a többi étel finom volt és még benézett egy akita inu kutya is a gazdájával. Bár helyi kutya, nem sűrűn találkozni velük az utcán.

[supsystic-gallery id=357]

Vacsora után visszamentünk csak a szobába és áhítattal néztük a japán reklámokat, amíg álomba nem szenderültünk.

Másnap reggel összepakoltuk a monyónkat és ott hagytuk a portán, mi pedig elindultunk a maradék félnapos programunkra. Az első boltban vadásztunk reggelit, majd egyből mentünk megvenni a jegyeket a felvonóhoz, ami kényelmesen felvitt minket a Tenjō-hegyre, ahonnan pompás kilátás nyílt a Fujira és a tóra is. A kilátó fent egész aranyos, tele van random állatos műanyagszobrokkal. Van itt egy idióta fotózási lehetőség, válogathatsz a vicces fejfedők és kiegészítők közül és két műanyagszoborral készítenek rólad egy képet a Fujival a háttérben, amit kis montage-ba illesztenek, amit ingyen megkapsz emlékbe, illetve igény szerint nagyobb kép formájában megvásárolhatod. Mi csak az ingyenest kértük, mert az a legjobb, ott vannak egyéb képek is rajta, leültünk egy padra és a napfényben sütkérezve, a Fujit nézve megreggeliztünk. Itt jegyzem meg, sokat járunk Japánba ugye, szeretünk mászkálni, de összesen a 6 eddig út alatt most találkoztunk harmadik alkalommal magyarokkal (egyszer Yokohamában egy mütyürkeboltban, egyszer pedig egy tokyoi hotelban a reggelinél). Mennyi esély van rá, hogy pont egy Fuji melletti hegyen fuss össze egyből 3 magyarral? Nem sok 🙂

[supsystic-gallery id=358]

Miután kinézelődtük magunkat, megnéztük a helyi torii kaput és egy pénzdobálós helyet is, valamint elkészítettünk pár vicces képet a műanyag állatokról, leereszkedtünk a tópartra megint. Benéztünk pár boltba. Ugye tudni kell, hogy Japánban mindig kötelező ajándékot vinni a főnöködnek, a családodnak, a munkatrásaidnak, nem csak ajánlott és udvarias, mint felénk. Mivel kicsik a lakások, ezért rászoktak arra, hogy édességeket visznek ajándékba, hiszen az mégis a környékre jellemző, de megehető, tehát nem foglal sok helyet. Ezen a környéken csak olyan édességek voltak, amik valamilyen formában a Fujit ábrázolták. A dobozok egyébként zárva vannak, de egy műanyag dobozba kiteszik az édességek műanyag változatát, az egyik darabot félbe is vágják, hogy lássuk, mit az, amit veszünk. Aggodalomra semmi ok, ez Japán, itt biztosan az lesz a dobozban is, ami a mintán látszott.

Korábban végeztünk, mint ahogy mondtuk reggel a házinéninek, hogy mikor megyünk vissza a csomagjainkért, hogy elinduljunk Gotembába, mert találtunk korábbi buszt. Jellemző módon a hotel ajtaja nyitva volt, bár ember nem volt a környéken. Gyorsan ledobtuk a cipőt és papucsba ugrottunk, kihoztuk a bőriket, hagytam egy köszönetmondó cetlit japánul nekik, amin jeleztem azt is, hogy mi vittük el a csomagjainkat, majd visszaugrottunk a cipőnkbe és folytattuk az utat a Gotemba Outletbe. Mire odaértünk a vonatállomásra, pont szerencsénk volt, mert akkor rögtön indult a busz, még éppen mi tudtunk felugrani rá. Az úton végig a Fujit bámulhattuk, mert körülötte mentünk, így most ez egy időre feltöltötte a készleteinket a hegyből 😀 Leszállva az Outletnél megint szerencsénk volt, utólag vettük észre, hogy a bácsi valamiért kevesebbet húzott le a kártyánkról, így gyakorlatilag egy személy árát fizettük ki ketten, bár nem értjük, hogy ez hogy sikerült neki.

[supsystic-gallery id=359]

A Gotemba Outlet nem rossz, nem rossz, de kb. olyan, mint az összes többi ilyen épületegyüttes. Van csomagmegőrző (na ez mondjuk inkább Japánra jellemző, itt mindenhol van bőröndnek való doboz), sok-sok épület, finom crépes, mindenhonnan kilátás a Fujira… 🙂 Jó, ezen a ponton már kezdett picit unalmas lenni.

Gotembából egy barátunkhoz folytattuk az utat, tehát ez a leírás itt véget ér, folytatása következik Kamakurából.